A Tenger

Ananda Kentish Coomaraswamy

 

Platón számára az Isteni Élet „örökké folyó Lét” (aenaon ouszian, Törvények 966E).[1] Eckhart Mester számára, aki Platónt „nagy papnak” nevezte, a Lélek „az örökkévaló Istenségből kiáramló folyó” (Pfeiffer kiad., 581. o., vö. 394. o.) és ugyancsak ő mondja: „Midőn az istenség alapjában, mélyén, folyójában és forrásában álltam, senki sem kérdezte, hová tartok, mit csinálok, […] midőn eljutok az istenség alapjához, mélyéhez, folyójához és forrásához, senki sem fogja megkérdezni, honnan jöttem, merre jártam” (181. o.). Hasonlóan Tabrízí Samsz: „Nincs tudása annak, aki mikor belép, azt mondja »én ez vagyok« vagy »én az vagyok« […]. Bárki legyen is, aki belép, ha azt mondja, »ez én vagyok«, én (Isten) arcul ütöm.”[2]

Az élet szakadatlan folyama egy kimeríthetetlen forrásra (lat. fons) utal, a püthagoraszi „örökké áramló Természet forrására vagy eredetére” (pégé aenaon phüszeósz, Aranyversek, 48.). „Gondolj csak el egy forrást (pégé) – szól Plótinosz –, amelynek egyéb eredete nincsen, s amely önmagát adja valamennyi folyónak, de azért nem merül ki ebben, hanem megmarad a maga állandóságában és nyugalmában, […] ami az élet forrása, az Intellektus forrása, a létező eredete, a Jó (ős)oka, a Lélek gyökere”[3] (Plótinosz III. 8. 10. és VI. 9. 9.). Ez a forrás, ahogy Philón mondja a Jer 2,13-hoz írt kommentárjában, maga Isten, lévén legősibb eredete nemcsak az életnek (pégé dzóész), de minden tudásnak (De fuga et inventione, 137. 197. 198.; De Providentia, I. 336.; vö. Jn 4,10 és Jel 14,7; 21,6). Ez Jan Van Ruysbroeck forrása, „melyből a patakok előtörnek […]. Eredendően ott lakozik a Kegyelem; úgy lakozik, mint egy csordultig telt kút és a lélek minden képességébe tevékenyen áramlik” (A lelki menyegző, 35.). És hasonlóképpen beszél Tabrízí Samsz: „Fogd fel úgy a Lelket, mint egy forrást, s ezeket a teremtett létezőket, mint folyókat […]. Ne gondold, hogy ez a víz valaha is elapadhat, hanem, hogy kifogyhatatlan és végtelen” (Rúmí: Díván, XII. óda). Eckhart Mester az Isteni Életről mindkét értelemben beszél, mint „forrásból kiáradóról”, s mint „visszaáramlóról”. Valóban, a Lélek önnön forrásához való visszatérésének koncepciója, amikor saját ciklusa véget ér, vagy ahogy Blake mondja, „Az Örök Ember újra elnyeri hajdan volt mennyei üdvösségét”, egyetemes. Így, jelen értelemben, a tenger mint minden létező forrása egyaránt szimbóluma az ő végső céljuknak, vagy más szóval annak, amit a görög hagyomány entelecheiának nevez. Egy ilyenfajta vég első pillantásra úgy tűnhet, hogy öntudatvesztést foglal magában és egyfajta halált. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a tegnapi emberi lényünk mindenképpen halott, és minden emelkedés „halott önmagunk lépcsőfokain” való felfelé lépdelést jelent; vagy, hogy az „időtartam-nélküli Most” (szanszkr. ksana, Arisztotelész atomosz núnja), azaz az örökkévalóság, végtelen a múlt vagy a jövő bármely elképzelhető terjedelméhez és nagyságához képest. A végső cél nem a megsemmisülés, hanem a megszabadulás az időben és térben működő individualitás minden korlátozottságától.

Buddhista nézőpontból az élet végtelenül rövid; vagyunk, amik vagyunk az idő alatt, amíg egy gondolat vagy érzés felvált egy másikat. Az élet, az időben, „olyan akár egy harmatcsepp, vagy buborék a víz színén, […] vagy amilyen egy gyorsfolyású hegyi patak lehet, mely sebesen rohan a távolból és magával sodor mindent, és nincs perc, szünet vagy pillanat, melyben megállna […] vagy mint gally keltette hullám a víz színén.”[4] (Anguttara-nikája, IV. 137.). Az „individuum”, az egyén is inkább folyamat, mint entitás, egyik dologból a másikba alakul át és soha sem áll meg, hogy ezen múlandó aspektusai közül valamivé legyen, ahogyan Hérakleitosz folyója, melybe soha nem léphetünk kétszer – panta rhei. De a szanszára ezen örök áramlásával szemben ott áll a hallgatag Tenger, amelyből a folyóvizek fakadnak, s ahová majd vissza kell térniük. A Tenger mozdulatlan mélységéről szólva: „Ahogy a hatalmas tenger közepének mélyén nem keletkeznek hullámok, hanem minden nyugodt, mozdulatlan, úgy kell legyen a szerzetes esetében is, aki nyugodt, megingathatatlan, mozdulatlan (thito anédzsó), bensője szemernyit se rezdüljön”[5] (Szutta-nipáta, 290.). A tenger a nirvána szimbóluma, s éppúgy, ahogy Meister Eckhart „Fulladásról”[6] beszélhet, úgy beszélnek a buddhisták az „Elmélyedésről”[7] (ógadha), mint végső célról.

„A harmatcsepp a ragyogó tengerbe hull.” Sir Edvin Arnold Light of Asia című művének ezen záró szavaihoz érve az olvasó alkalmasint azt gondolhatja, hogy itt egy egyedülállóan buddhista törekvés kifejezéséről van szó, és esetleg összekapcsolhatja a nirvána azon teljesen hibás értelmezésével, miszerint az „megsemmisülés”. Csakugyan, annak számára így lehet, aki soha nem hallott még a „megsemmisülés eretnekségéről”, ami ellen a Buddha oly gyakran kifakadt; vagy annak, aki soha nem gondolkozott még el azon, hogy bármi valóságosnak a megsemmisülése – bárminek, ami van –, metafizikai lehetetlenség. Valójában azonban az ember számára végső és üdvözítő célként alámerülni az Istenség titokzatos mélységébe, illetve ennek kifejezése a harmatcseppel és a folyókkal, melyek abban az irányban érik el tengert, amelybe természetüknél fogva tartanak, oly távol van attól, hogy egy kizárólagosan buddhista doktrína legyen, hogy csaknem azonos szavakkal kinyilatkoztatott a brahmanista és a taoista, az iszlám és a keresztény tradíciókban,[8] tehát tulajdonképpen bárhol, ahol az Önmagunkhoz vezető út (der Weg zum Selbst) keresése felmerült.

Kezdjük mindjárt a buddhista megfogalmazással: „Ahogy a folyamok, elérvén a hatalmas óceánt, elvesztik korábbi nevüket és formájukat, és aztán már csak óceánnak nevezik őket, éppen úgy ez a négy kaszt, a harcosok, papok, kereskedők és dolgozók, amikor eltávoznak családjuktól egy otthontalan életbe, az Igazság-keresők által megalapított szabályokat követve, elvesztik korábbi nevüket, származásukat, és egyedül »aszkétáknak«, »Buddha fiainak« neveztetnek" (Anguttara-nikája, IV. 202.; Maddzshima-nikája, I. 489.; Udána, IV. 55.). Ez a motívum kétségkívül a folyóvizek óceáni eredetének és benne való megszűnésük védikus ideájából származó adaptáció, amint azt a Rig-véda VII. 49. 1–2. megállapítása is példázza: „szakadatlan áramlanak ki a Tengerből a vizek […], amelyek célja az óceán (szamudrártháha)”.[9] De ezek a szavak ennél még félreérthetetlenebbül visszhangzanak az Upanisadokban, különösen a Prasna-upanisad VI. 5. részében: „És ahogyan a folyók (szjandamánáha, reontesz) a tengerbe sietnek és a tengerbe jutva megszűnnek, mert nevük és alakjuk eltűnik, és egyszerűen »tenger« lesz a nevük, ugyanúgy ennek a »Tanúnak« vagy »Látónak« (paridrastri)[10] a felsorolt tizenhat része a Lélekbe siet, és a Lélekbe jutva megszűnik; nevük és alakjuk eltűnik, és egyszerűen »Lélek« (purusa)[11] lesz a nevük. Ez nem oszlik részekre és halhatatlan.”[12] Hasonlóan a Cshándógja-upanisad VI. 10. 1–2. soraiban: „A folyamok keleten keletnek, nyugaton nyugatnak özönlenek, egyik tengerből a másikba jutnak,[13] tengerekké válnak mindnyájan. Valamint ezek [a tengerek] nem tudják, hogy ezekből vagy azokból a folyókból keletkeztek-e, úgy a Létből (az-ami-van – szat, to on) megint előjövő teremtmények[14] sincsenek tudatában annak, hogy a Létből jönnek elő. Akármi volt is előbb mindegyikük: tigris vagy oroszlán, farkas vagy vadkan, féreg vagy madár, bögöly vagy szúnyog, ezzé a Létté lesz valamennyi”,[15] azaz csak hiszik, hogy ők ezek vagy azok a teremtmények. Minthogy „azok, akik túljutnak [a folyók, a harangok, a hulló eső zengésének] sokféleségén, újra hazafelé tartanak, a legfőbb, hangtalan, megnyilvánulatlan Brahmához és elérik Azt, ott soha nem lesznek többé egyénileg megkülönböztethetők, vagy sajátosan jellemezhetők”.[16] (Maitri-upanisad, VI. 22.)

Ugyanígy a kínai Tao Te Ching 32. szakaszában: „Olyan az égalattiban a tao létezése, mint mikor a hegyi patakok és völgyi vizek a folyókba és tengerekbe ömlenek”[17] (lásd a 21. jegyzetet); amely emlékeztet bennünket mind Dante szavaira: („nostra pace: ella è quel mare, al qual tutto si move” [„akaratja: békénk. Tengerárnak / képzeld, amelybe mind, mit ő teremt / s természet alkot, megnyugodni szállnak.”[18]]), mind a védikus megfogalmazásra: „Mikor lehetek újra eggyé Varunával?” (Rig-véda, VII. 86. 2.) – azaz Brahmannal, akinek világa a „Vizek” (Kausítaki-upanisad, I. 7.), vagy Agnival, aki nem más, mint maga „Varuna [annak] születésekor” (Rig-véda, III. 5. 4., V. 3. 1.) és „az egyetlen Tenger, minden kincs őrzője” (Rig-véda, X. 5. 1.). Dzselál-eddín Rúmí szavaiban: „minden sebes hegyi patak végső célja a Tenger […], ellentétek és hasonlóságok a hullámok velejárói és nem a Tengeré” (Masznaví, IV. 3164. és VI. 1622., vö. Philón: Quod Deus sit immutabilis, 164.).

Analógiákat bőven találhatunk iszlám kontextusban is. Ily módon Tabrízí Samsz: „Lépj be az óceánba, melyben mint vízcsepp tengerré válhatsz, száz tengerévé »Ománnak« […] Amikor szívem meglátta a szerelem tengerét, hirtelen elhagyott engem, s bele vetette magát” (Rúmí: Díván, XII. és VII. óda). – Mindez összecseng kortársa, Meister Eckhart szavaival: „Merülj el, ez a fulladás.”[19] Tabrízí Samsz kiváló tanítványa, Dzselál-eddín Rúmí, nemegyszer kérdezi azt tőlünk: „Mi a szeretet? A szeretet – mondja – a »nem-létezés tengere«”;[20] és újra: „Mi a szeretet? Megtudjátok majd, ha azonossá váltok Velem” (Masznaví, III. 4723., és II. Bevezetés). Az ember olyan, mint a vízcsepp, mit a szél felszárít, vagy amit a föld magába szív, „ám ha beleveti magát a tengerbe, mely az eredete volt, a vízcsepp célba ér, külső formája megszűnik, de lényege sérthetetlen marad […]. Elhagyja csepp-voltát, s felcseréli Isten Kegyelmének Tengerére; »Korsód«[21] kicsordul […] s mikor vize folyó vizébe hull, abban eltűnik, s a »Folyóvá« válik” (Masznaví, IV. 2616-tól és III. 3912–3913.) a folyóvá, amit Platónnal „örökké-áramló Természetnek”[22] mondhatunk.

Mindez hozzátartozik a metafizikai diskurzus általános univerzumához. Ezen kifejezési módok közül egyik sem idegen a kifejezetten keresztény törekvésektől, ezek számára ugyanis Isten „a szubsztancia végtelen és meghatározatlan Tengere” (Damascenus: De fide orthodoxa, I.): az istenülés vagy theoszisz pedig az ember végső céljaként megköveteli az „ablatio omnis alteritatis et diversitatis” [minden másféleségtől és különbözőségtől való elszakadás] megvalósítását (Nicolaus Cusanus: De filiatione Dei). „Minden dolog – mondja Meister Eckhart – olyan kicsi Istenhez képest, mint vízcsepp a vad tengerárhoz; és Istenben elmerülvén így istenül a lélek, elvesztve nevét és saját erőit, de nem esszenciáját” (Pfeiffer kiad., 314. o.). És Ruysbroeck: „Amennyiben birtokoljuk Istent a Szeretetben való elmerülésben – vagyis, ha megszabadulunk magunktól –, Isten a miénk és mi Istené vagyunk, s önmagunk örökre és visszavonhatatlanul elmerül egyetlen tulajdonunkban, ami Isten […]. És ez az elmerülés[23] olyan, mint a folyó, amely pihenés vagy megfordulás nélkül egyre csak rohan a tengerbe, minthogy ez a folyó igazi nyughelye […], és mindez az időn túl történik; azaz minden korábbi és későbbi híján, minden előzmény és következmény nélkül, egy Örök Jelenben, minden élet és minden létesülés otthonában és kezdetében. És minden teremtmény abban, túl önmagán, mint Örökkévaló Eredetében, egy Lét és egy Élet Istennel.” (Jan van Ruysbroeck: The Sparkling Stone, 9. rész és The Book of Supreme Truth, 10. rész). Ugyanígy beszél Angelus Silesius A Kerúbi Vándorban (VI. 172.):

„Ha a hatalmas tengerben a kicsiny vízcseppet megneveznéd,
Lelkem a hatalmas Istenségben megismernéd.”[24]

És ugyanehhez a tradícióhoz tartozik Labadie utolsó gyönyörű testamentuma: „Lelkemet szívből odaadom Istennek, visszaadván azt, mint vízcseppet forrásához, s bizodalmam Belé vetve megnyugszom, és imádkozom Istenhez, eredetemhez és Óceánomhoz, hogy vegyen magába, borítson be, nyeljen el örökké tartóan Létének időtlen végtelenében.”[25] Valóban, „mikor lehetek újra eggyé Varunával?”

Befejezésül: ezeknek a feltűnő egyezéseknek legkevésbé sem az irodalomtörténetével foglalkoztunk. Nem túlzottan lényeges, hogy az indiai források a legrégebbiek, mivel csaknem mindig feltételezhető, hogy bármely ismert doktrína ősibb, mint a legrégibb feljegyzés, amit arról egyáltalán találhatunk. A lényeg inkább az, hogy a fenti egybevetések jól illusztrálják azt az általános tételt, miszerint aligha fordul elő, ha előfordul egyáltalán, hogy bármely ortodox tradíció alapvető doktrínáit ne támasztaná alá számos más tradíció vagy akár mindegyik tekintélye, avagy más szavakkal, maga a Philosophia Perennis et Universalis osztatlan tradíciója.

Fordította: Kocsi Lajos

 

Jegyzetek

[1] Az esszé első megjelenése: India Antiqua. Essays in Honor of Jean Philippe Vogel. Leiden, 1947. [Forrás: Ananda. K. Coomaraswamy: Traditional Art and Symbolism. New Jersey, 1977, Princeton University Press, 405–411. o. – a szerk.]

[2] Rúmí: Díván, XV., XXVIII. óda; vö. Masznaví, VI. 3644. „Aki nem Szerelmes, saját képét látja a vízben […], (de) mióta a Szerelmes képe eltűnt Őbenne, kit kellene látnia a vízben? Mondd meg nekem.” Hasonlóképpen ír a Cshándógja-upanisad, VIII. 8., a vízben tükröződő képmással kapcsolatban.

[3] [Techer Margit fordítása. In Plótinosz: A szépről és a jóról. Istenről és a hozzá vezető utakról. H. n., 1998, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó. – a ford.]

[4] [Vö. Ananda K. Coomaraswamy: Idő és örökkévalóság. Érpatak, 2004, Sophia Perennis Kiadó, 39. o. (Medve István fordítása) – Továbbiakban: Idő és örökkévalóság. – a ford.]

[5] [Vö. Idő és örökkévalóság. 41. o. (Medve István fordítása) – a ford.]

[6] [Vö. a 19. jegyzettel. – a ford.]

[7] [Vö. a 23. jegyzettel. – a ford.]

[8] [A keresztény tradícióval kapcsolatban lásd például Johannes Tauler: A hazatérés útjelzői. Budapest, 2002, Paulus–Hungarus Kairosz Kaidó, 298–299. o. (19. Szentbeszéd) „Itt a test és a lélek valamiképpen elmerül egy mélységes tengerben; elveszítik természetes működésüket és gyakorlataikat, melyeket saját erejükből, természetes módon vittek véghez, és – elmerülve ebben a feneketlen tengerben – lehullik róluk minden szó és minden sajátosság. (…) A teremtett mélység magába vonja a teremtetlen mélységet, és a két mélység egységes eggyé, színtiszta isteni létté válik. Itt a szellem belevész Isten szellemébe, megfulladva (lásd a 19. jegyzetet) a feneketlen tengerben.” – a ford.]

[9] [Vö. Naphimnuszok, tűzimák. H. n., 2001, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 208. o. – a ford.]

[10] A Tanú vagy Látó eredetileg azon két madár, vagyis két önmagunk egyike, amelyik nem eszik az Élet Fájának gyümölcséből, hanem csak szemlél (abhi csaksíti, Rig-véda, I. 164. 20.; vö. Mundaka-upanisad, III. I. 1–2.; és Philón: Quis Rerum Divinarum Heres Sit, 126.), „az élő és egészen közeli Önvaló, mindennek Ura, ami lett és ami lesz […], aki (a szív) rejtekében tartózkodik (pra-visja = enoikón), aki a lélek képességein keresztül lát” (bhútébhir vjapasjat, Katha-upanisad, IV. 5–6.); „az egyedüli, aki Lát, maga láthatatlan” (Brihadáranjaka-upanisad, III. 7. 23., III. 8. 11.); „Mert az eme testben lakó Legfőbb Purusa, a Lélek, nem más, mint a Nagy Szemlélő, Megengedő és Fenntartó, mindennek Tapasztalója, a Nagy Uralkodó és a Legfelsőbb Önvaló egyben!” (Bhagavad-gítá, XIII. 22.) [Az utóbbi Baktay Ervin fordítása. In Bhagavad-gítá. A Magasztos szózata. Budapest, 2007, Filosz Kiadó. – a ford.]

Az upadastri szónak – mely jelentését tekintve nehezen különböztethető meg a paridrastri szótól –, egy további sajátos története és jelentősége van, utalással Agnira (aki a Sacerdotium in divinis, a szellemi hatalom az istenek közt és bennünk), akit az istenek „kijelöltek […] hogy őrt álljon” (aupadrastrjája, Dzsaiminíja-bráhmana, III. 261–263.); Agni a Szemlélő vagy az Őrszem, Váju a „[Meg]Halló”, Áditja a „Kihirdető” (Taitiríja-szanhitá, III. 3. 5.); és Agnira vezethető vissza Buddha megnevezése: „a Világ Szeme”. Krisna kapcsolata Ardzsúnával olyan, mint Agni és Indra, mint a szellemi hatalom (sacerdotium) és a világi hatalom (regnum) közti viszony, és ez összefügg egy régebbi szöveggel, ahol ugyancsak a Király kocsihajtójának szerepében találjuk a Puróhitát, aki tanácsokat ad az uralkodónak és „ügyel rá, hogy ne kövessen el hibát” (aupadrastrjája néd ajam pápam karavat, Dzsaiminíja-bráhmana, III. 94.;lásd Journal of the American Oriental Society, XVIII. évf. 1897, 21. o.). Önmagunkban ez az az összefüggés, amit a kínaiak Benső Papnak és Külső Királynak neveznek; a Szemlélő ugyanazt a funkciót látja el, mint a szókratészi Daimón, az Immanens Szellem, a Szüntereszisz és a Tudat.

[11] Két formája létezik Brahmának: időbeli és időtlen, összetett és osztatlan (Maitri-upanisad, VI. 15.). Időbeli formájában Pradzsápatit (az Ősnemzőt), az Évet úgy gondolták el, hogy tizenhat részt birtokol, amiből tizenöt az ő „tulajdonát” képezi és a tizenhatodik, állandó, nem változó (dhruva) része Önmaga; ezzel a tizenhatodik résszel lép be (anupravisja = epoikidzón) mindenbe, ami a földön lélegzik (Brihadáranjaka-upanisad, 1. 5. 14–15.); és pontosan ez a tizenhatodik marad meg (parisista), mikor az élet tüze böjt által féken tartott [„Mint amikor a nagy tűzrakásból csak egy fénybogár nagyságú szikra marad, de füvet raknak rá, lángra lobbantják, s ezután már erősen ég, ugyanígy a tizenhat részből benned is már csak egy rész maradt, de táplálékot raktál rá, lángra lobbant”. (Vekerdi József fordítása – a ford.)], „és most már megérted a Védákat” (Cshándógja-upanisad, VI. 7. 1–5.). Más szavakkal, az állandó tizenhatodik rész a „Szikra”, ahogy Jakob Böhménél „Isten az bennem, aki tudja ezeket a dolgokat”, s akinek – mint Szent Ágoston írja – trónja a mennyekben van, de itt tanít a szív belsejében. „És megmondatott – összhangban Ágostonnal és más szentekkel –, hogy »Krisztus trónja a mennyekben van, de mibennünk tanít«; semmi nem ismerhető meg más úton, kivéve az igazságén. Ugyanaz [azaz Krisztus] a létezés és az értelem forrása” (Szent Bernát: In hexaëm, I. 13., Migne: Series latina, V. 331.).

[12] [Vekerdi József fordítása.InTitkos tanítások. Válogatás az Upanisadokból. Budapest, 1987, Helikon Kiadó, 132. o. – Továbbiakban: Titkos tanítások. – a ford.]

[13] Mindezt kétféleképpen foghatjuk fel: egyrészt Sankarával, a vizek általános körforgására vonatkoztatva, ahogy a víz a Nap által elpárologtatva a tengerből felszáll, s onnan a folyókba visszatér; vagy, ami számomra elfogadhatóbbnak tűnik, az árapályokra vonatkoztatva, ami egy folyón, mint például a Gangesz messzire feláramlik, majd újra visszatér a tengerbe. Így a víz „folyóként” létezik, mikor árad és apad, de csupán „tengerként” mikor az árapály véget ér. Ez mindenképpen az Élet Folyójának „forrásból kiáradó és visszaáramló” körforgására utal; vö. Rig-véda, I. 164. 51., szamánam étad udakam ucs csaiti ava, és Dzsaiminíya-upanisad-bráhmana, I. 2. 7., ápah parácsir […] praszrtász szjandéran […] nivóstamáná […] janti.

[14] A pradzsá, „gyermek, utód, leszármazott” [Vekerdi József fordításában „teremtmény”], minden élőre vonatkozik, mint Pradzsápati utódára, és rendszerint megkülönböztetendő attól, amit a szanszkrit nyelv a bhútánival jelöl, vagyis a „létezőktől”, a „Lélekzetek”, azaz a „képességek” avagy „a lélek erői” (a püthagóraszi pszükhész anemoi, a philóni tész pszükhész dünámasz stb.) értelmében, amelyeknek nevei, megjelenése stb. inkább az immanens Személy [Vekerdi József fordításában: Lélek] tettei, mint a sajátunk. (Brihadáranjaka-upanisad, I. 4. 7., Cshándógja-upanisad, V. 1. 15., Dzsaiminíja-upanisad-bráhmana, I. 28–29.).

Ami a pradzsá minden élőre való vonatkoztatását illeti, legyen azemberi létállapothoz tartozó vagy sem, vö. Brihadáranjaka-upanisad, I. 4. 3–4.: „Onnan származnak az emberi lények […]. Valóban, Ő (purusa, a Személy) áraszt ki magából mindent (szarvam aszridzsata), le egész a hangyákig” – ez a kontextus világossá teszi, hogy a szristi kifejezést, amit gyakran fordítanak „kreációként”, inkább „emanációként” vagy „önmegnyilvánításként” kellene visszaadni. Itt ugyanarról az univerzális „Önvalóról” van szó, amely mindeneket megelevenít és mozgat, azonban sokkal tisztábban nyilvánul meg az állatokban, mint a növényekben, és még tisztábban és egyértelműbben az emberekben, mint az állatokban (Aitaréja-áranjaka, II. 3. 3.). Meister Eckhart szavaival: „Isten a legkisebb teremtményben is jelen van, még egy légyben is”; és fordítva „egy bolha Istenben magasabb, mint az angyalok közül a legnagyobb önmagában”.

Az „emanáció” szót gyakran egy szűk látókörű „panteisztikus” értelmezéstől való félelem miatt kerülik; vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiæ, I. 45. 1: „Helyénvaló kontemplálni […] minden létező emanációját az univerzális okból, aki maga Isten […]. A kreáció minden létező emanációja a nem-létezőből, abból, ami nem valami.”

Isten „a Lét és a Nem-lét”, Természet és Esszencia legfőbb azonossága; a Nem-létből keletkezik a Lét, mint első feltevés, és a Létből származik minden létező.

[15] [Vekerdi József fordítása. In Titkos tanítások. 96–97. o. – a ford.]

[16] „Az, akinek célja a valódi megismerés […] odaszegezi hitével önmagát az Egyetlenhez, amely mentes a sokféleségtől vagy változatosságtól, az Egyetlenhez, amelyből kiveszett, kiürült minden tulajdonság, minden megkülönböztető sajátos vonás, melyek ott egyek és ugyanazok” (Meister Eckhart, Evans kiad., II. köt. 64. o.).

[17] [Tőkei Ferenc fordítása. In Lao-ce: Tao tö king. Budapest, 2001, Tericum Kiadó, 125. o. – a ford.]

[18] [Paradicsom, III. 85–87. – a ford.]

[19] [Vö. Idő és örökkévalóság. 138–139. o. „Szükségtelen kellene, hogy legyen annak kifejtése, hogy a »fulladás«, az »anonimitás«, a »senkivé válás«, két merőben eltérő formával bírhat annak megfelelően, hogy valaki a felső vagy az alsó vizekbe merül-e. Az ember visszariad a fensőbb vizektől, csak mert kötődik az empirikus és múlandó egóhoz, ami »nem az én Önvalóm«, holott az alsóbb vizekbe való fulladástól kellene visszariadnia, ez ugyanis maga után vonja még az individualitás elvesztését is,hogy az embernek ne legyen többé már a szó szoros értelmében neve sem, hanem csak száma, mint a fegyencnek, vagy hogy személytelen statisztikai adattá váljon, mint a proletár társadalmakban. »Elveszíteni az egóját« az embernek a Végtelenben és »elveszíteni Önmagát« a határozatlanban: két külön világ, a távolságuk pedig szó szerint ég és föld egymástól. »Mikor lehetek újra eggyé Varunával?« (Rig-véda, VII. 86. 2.), aki »az Egyetlen Tenger« (ibid.X. 5. 1.).” (Medve István fordítása) – a ford.]

[20] Id est a Szupraesszenciális Lété, mely határtalan és korlátlan, nem alávetett a Létezés (ex-istence – ex alio sistens) semmilyen kondíciójának, amelyek „ily módon” vagy „más formában” léteznek. „Nincs nagyobb bűn annál, mint hogy létezel” (Rúmí: Díván, XIII. óda, kommentár, 233. o.); „Minden embernek van oka szomorúságra, de leginkább mégis az ismeri, aki érzi és tudja, hogy ő van. Ehhez képest minden más szomorúság talmi. Az szomorkodhat igazán, aki nemcsak azt érzi és tudja, hogy milyen, de azt is, hogy ő van” (A tudatlanság felhője, 44. szakasz. Losonci Gábor fordítása. H. n., 1994, Erasmus Kiadó, 65. o.). Valóban, „Lét és Nemlét” legfőbb azonossága (sadasat) túl van mind az állításon, mind a tagadáson; de ennek a végső célnak az eléréséhez nem elegendő az egzisztenciális Létezésnél megállni.

[21] A „korsóval” (dzsug), a pszicho-fizikai személyiséggel kapcsolatban lásd Masznaví, I. 2710–2715.; vö. a korsó (dzsar) védikus szimbolikájában az a tér, amely a korsót magában foglalja és az, amit a korsó magában foglal ugyanaz, amikor a korsó már eltörött; ide tartozik a test korsóval való buddhista összehasonlítása is, Dhammapada, 40., kumbhúpamam kajam imam viditvá.

[22] Szükséges megjegyezni itt, hogy a szimbolika kifejezésmódjai nem mindig szó szerint ugyanazok. Az örök forrást lehet Tengernek vagy Folyónak nevezni, miközben az időbeli létezők lehetnek egyrészt a tenger hullámai vagy folyók, amelyek visszatérnek a Tengerbe, de lehetséges az is, hogy a Folyók mellékfolyóiként jelennek meg. Az örök forrás egyszerre mozdulatlan és folyó, áramló, soha nem stagnáló; így ahogy Meister Eckhart mondja, van „egy forrás az istenségben, amely kiáraszt magából minden dolgot az örökkévalóságban és az időben” (Pfeiffer kiad., 530. o.); mint ahogy ezt a Rig-véda, V. 47. 5. rejtélyes megfogalmazása szintén magában foglalja: „habár a folyók áramlanak, a Vizek nem mozdulnak”.

[23] [Vö. Idő és örökkévalóság. 139. o. „Ruysbroeck folyamatosan használja az »elmerülés« (vagy »elmélyedés«) fogalmát, a páli ógadha pontos megfelelőjét, mely utóbbi a gyakran előforduló amat’ógadha kifejezésben van jelen, melynek jelentése: »elmerülés vagy elmélyedés a Halhatatlan{ság}ban«, a »mérhetetlenül mély tengerben«.” (Medve István fordítása) – a ford.]

[24] [Wenn du das Tröpfflein wirst im grossen Meere nennen: / Denn wirstu meine Seel im grossen Gott erkennen. – a ford.]

[25] Idézi Dean Inge: The Philosophy of Plotinus. London, 1918, I. köt. 121. o.

 

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
A. K. Coomaraswamy - A Tenger.pdf475.17 KB