Összebékíthető-e az aktuális fejlődésmodell a környezettel?

Rutilio Sermonti


Késő, túl késő, de végül is rá kell jönnünk: ha így folytatja, az ember lakhatatlanná teszi a Földet.[1] Az ökológusok az egész világon teljesen egyöntetűek ebben a vigasztaló előrejelzésben.

Ennek ellenére a felettébb szűk kör, amely lényegében az emberiség sorsát irányítja, még csak arra sem hajlandó, hogy megvizsgálja a jelenlegi fejlődésmodellt módosító hipotézist; más szavakkal, úgy látszik, pontosan amellett döntött, hogy ugyanígy folytatja. Senki sem tagadja, hogy – az ökológiai mozgalmak egyre erősödő nyomására – számos törvényt bocsátottak ki a környezet védelmére; hogy léteznek az ügyre szakosodott minisztériumok és bizonyos mesterkélt technikai furfangok a szennyezések és a tékozlások korlátozására. Azonban e jelentéktelen dolgokat leszámítva a nyomás, amit fajunk egyre elviselhetetlenebb mértékben gyakorol a bioszférára, ugyanúgy teljes gőzzel folyik tovább, mintha mi sem történt volna.

Sőt, a menetelés a gyászos végkifejlet felé egyre gyorsabb ütemben folytatódik, a helyzetelemzések egyre riasztóbbak, az ökológiai csapások egyre gyakoribbak. Ez az írás abból a meggyőződésből születik, hogy a rosszat  globálisan, teljes kiterjedésében szükséges azonosítanunk, ahogyan globálisan kell vele szembenéznünk is, s ez jóval túlmegy az aprólékos környezetvédelmi kutatáson, sőt magán a környezet pusztulásán is.

Valójában azok a fogalmak, amelyekben a kérdést realisztikusan felvetjük, világosak és megvilágító erejűek bárki számára, aki ítélőképességének minimális önállóságát őrzi. Az igazat megvallva tényleg elképesztő, hogy mennyi ember – és ez a többség – folytatja továbbra is azt a gyakorlatot, hogy tanul, vitatkozik, ír, javaslatokat tesz és persze papol, miközben figyelmen kívül hagyja a lényeget, ami olyan világos, mint a nap.

Induljunk ki egy nagyon egyszerű megállapításból: az úgynevezett modern civilizációt megelőzően semmiféle, a legcsekélyebb fenyegetés sem létezett a bioszférára nézve. Másik megállapítás: ahhoz az időhöz viszonyítva, mely idő alatt a Földet emberek lakták, a fent említett civilizáció életkora egy szinte észrevehetetlen, múló pillanat, nem több a tízezreléknél, körülbelül, mint három nap egy nyolcvan éves ember életéhez viszonyítva. És akkor még számításba sem vettük, hogy az ökoszféra szinte teljes tönkretétele csupán az utóbbi ötven évben történt, ami az elmúlt néhány úgynevezett felvilágosult század  pusztán utolsó negyedét jelenti.

Több mint jogosnak és nehezen kétségbevonhatónak tűnik számunkra, hogy civilizációnk típusa és mostani, a közelgő ökológiai katasztrófával fenyegető állapota között szoros összefüggés van. Kézenfekvő: ha nem tesszük fel a kérdést, mi ez az összefüggés, tehát a jelenkori társadalom és életmód mely jellemzői azok, amelyek a  nekünk helyet adó és kiszolgáló Földre ilyen rettenetes hatást gyakorolnak, akkor elkönyvelhetjük, hogy bármely környezetvédelmi akció csupán szánalmas illúzió. Hiszen egyetlen komoly orvos sem javasolna terápiát anélkül, hogy meg ne tenne mindent a kórokozó meghatározásáért; egyetlen jó autószerelő sem nyúlna hozzá egy motorhoz anélkül, hogy meg ne értené, miért romlott el.

Lássuk tehát az összefüggést a jelenkori társadalom és különleges fejlődésmodellje tekintetében, azokat az alappilléreket avagy általánosított „meggyőződéseket” vizsgálom, amelyek tartalmát adják és jellemzik, illetve amelyek megkülönböztetik az összes megelőző civilizációtól. Elvégeztük ezt a munkát, arra a – legalább annyira lehangoló, mint amennyire elkerülhetetlen – következtetésre jutva, hogy azon naptól kezdve, mikor kétszáz esztendővel ezelőtt a diadalittas felvilágosodás kinyilvánította a Babona korának végét, nem történt más, mint hogy egy sor még otrombább babonára alapozva, darabról darabra haladva felépítettek egy egész kultúrát. Szép munka, annyi bombasztikus kiáltvány után!

Jó néhány ilyen babona létezik, egymástól kölcsönösen függenek és  sűrű szövevényt alkotnak. Hogy bizonyos rendszerességet adjunk a fejtegetésnek, négy alapvető kategóriába csoportosíthatjuk ezeket – e kategóriák alkotják a szóban forgó, „négy agyaglábon álló kolosszust”. Ezek pedig a következők: a pozitivisztikus–szcientista babona, a materialista–hedonista babona, az evolucionista-progresszionista babona, valamint az egalitárius-demokratikus babona.

Elemezzük most mindegyiket külön-külön.

 

1. A pozitivisztikus–szcientista babona

Az a meggyőződés, hogy a tapasztalati tudomány a maga eszközeivel, mentális sémáival és kutatási módszereivel mindenre magyarázatot tud adni, ami létezik. A szcientista tudósoknak abból az előfeltételezésből kiindulva sikerült hihetővé tenni ezt a nézetet, hogy mindaz, amit nem tudnak megmagyarázni, nem is létezik. Ez meglehetősen ravasz módszer.

E babona gyakorlati következménye tehát, hogy a tudomány, amely – mint láttuk – mindentudó, mindenhatóvá is válik, e célra evilági karját, a technológiának nevezett nyúlványt használva. Persze vannak helyzetek, amikor tévedhetetlenségének határai látványosak, de aggodalomra semmi ok, minden csak idő és kutatási pénzalapok kérdése. A mondottak fényében az ember így bármekkora bajt csinálhat (főként a profit nevében), a tudomány úgyis biztosítja számunkra, hogy foltot tehessünk rá. A Természet ezzel nagyon is tisztában van!

 

2. A materialista–hedonista babona

Nem az önmagában vett és önmagáért való, egyébként szintén helytelen hedonizmusról van szó, amely mindig is létezett mint az emberi lelkület egyik komponense. Egy sajátos hedonizmusról beszélünk, amely sokkal ostobább az előbb említettnél. Ez az a hóbortos és logikátlan gondolat, hogy a jólét, vagy ha úgy tetszik, a boldogság olyan dolgoktól függ, amelyeket a technikával találunk fel, a pénzzel pedig megveszünk. Egy ország a jóléti állam alapján határozza meg magát fejlettként vagy civilizáltként, amely polgárainak a fejenkénti jövedelmet, a gépjárműveket, a televíziókat, komputereket vagy mosogatógépeket képes garantálni.

Ennek megfelelően egy ember állapota annál magasabbrendű volna, minél több dolgot szerezne be magának és minél több olyan dolog szolgálná gyakorlati kényelmét, amely könnyen elérhető, megbízható és fényűző. Ez az eltévelyedett mechanizmus villámgyorsan létrehozza a játékszerek civilizációját, amelynek, mint az elkényeztetett gyermekek, mindannyian részesei akarunk lenni. Innen kötelezően és közvetlenül vezet az út a fogyasztók (és tékozlók) civilizációjához. És mindig innen születnek, pontosabban teremtődnek azok a szokások, elsősorban a tartós vagy eldobható javak felszínes birtoklásának igénye, amelyek – hála többek között a reklámok hányingerkeltő nyomásának  – néhány év leforgása alatt egyre nagyobb mértékben járulnak hozzá annak a  környezetnek a jóvátehetetlen károsításához, amelyben élünk. Hogy némi fogalmunk is legyen arról, amit állítunk, gondoljunk csak annak problematikusságára, amit ma a hulladékok kezelése jelent (ami nem oldható meg azzal, hogy elégetjük azokat), és nagyon valószínű, hogy meg kell majd oldanunk valahogy.

 

3. Az evolucionista-progresszionista babona

Az a meglehetősen elterjedt vélekedés, hogy az ember helyzete a történelem folyamán mindig és végzetszerűen jobbá válik, a szőrös és ostoba arckifejezésű Pithecanthropustól a modern amerikaiakig, akik a legfejlettebb állapotot képviselik az ökológiai rombolásban (jóllehet sokan igyekeznek ebben felülmúlni őket). Különös továbbá, hogy soha nem hangsúlyozzák: 999 ezredév haladást, amely elvileg végbement, a Föld legnagyobb gondolkozói közül egyetlenegy sem vett észre. Az ókoriak sohasem vettek tudomást róla, egész egyszerűen azért, mert soha nem is létezett.

Még a 13. században is többé-kevésbé ugyanazokkal a fegyverekkel harcoltak, mint a Krisztus előtti 13. században. Ugyanez mondható el az orvostudományról, az energiaforrásokról, a nyersanyagok felhasználásáról és így tovább. A technológiai eszkaláció lassan, csak az ezernégyszázas években vette kezdetét a lőpor első katonai alkalmazásával, és a hatványozott fejlődés jellegét öltötte, amidőn a háború szolgálatából nagy gyorsasággal átlépett a profit szolgálatába. A rosszindulatú daganat kórképének így lett a neve: kapitalizmus.

 

4. Az egalitárius-demokratikus babona

Hogy – mint minden faj esetében – az embernél is nagyfokú (veleszületett vagy szerzett, testi vagy elmebeli) egyenlőtlenségek vannak egyén és egyén között, az kétségbevonhatatlanul igaz, egyszersmind tudományos tény.

Az egyenlőséget csak elvi úton lehet elfogadni. De az ilyen elvi állítások veszélyesebbek a csörgőkígyóknál. Csakugyan, az, hogy az emberek egyenlők (és a nők még egyenlőbbek), siralmas következmények forrása, melyek közül a legközvetlenebb, hogy senki nem érzi többé szükségét annak, hogy önmagán javítson. Így csupán a tömegmédia által megbolondított egyszerű fogyasztók maradunk, akik hagyják, hogy mások legyenek, akik hol ezzel, hol azzal foglalkoznak és nem vonhatók felelősségre többé semmiért. S miközben hagyjuk, hogy minden ebbe az irányba menjen, inkább megszokjuk, hogy számunkra a külső környezet, önző módon, sokkal kevésbé számítson, mint saját egyéni érdekeink és szükségleteink. A közösségnek jól, kényelmesen kell éreznie magát és mindenekelőtt könnyed, nehézségek nélküli életet kell élnie, mindenki számára meg kell adni ugyanazokat a lehetőségeket a bőségre, gazdagságra, hiszen mégis csak egyenlőek vagyunk (demokráciában élünk, nem?). De elég csupán követni valamely divatot, és mindannyian egy (valaki által?) jól meghatározott klisé majmolására kész robotokká válunk. Hogy aztán ki kell véreztetni a bolygót, vagy néhány lakóját, hogy jobban érezzük magunkat, ugyan mit számít az?!

Íme tehát a négy alappillér – a maga megszámlálhatatlan hozadékaival –, amelyek napjainkban társadalmunk gőgös fejlődésmodelljének mentális (és politikai) támaszát alkotják. Van-e min csodálkoznunk, ha az észnek ez a diadala, az aberrációknak ez a halmaza, több más szörnnyel együtt a bioszférát fenyegető veszélyt is világra hozta? A G7-ek, a kyotói jegyzőkönyvek különféle képviselői stb. minden nap kijelentik, hogy meg akarják menteni a planétát. Ám ilyen körülmények között üvegházhatásról beszélni csak fekete humor. Főképp, ha a fejlődő országok hibájából kivágják az erdőket! Tudjuk, hogy a globális felelősség azért, ami ma történik, minden partikuláris területen, víztől a levegőig, kimerülő energiaforrásoktól a toxikus szennyezésekig, ezt az átkozott fejlődést terheli, amely érzéketlen és blaszfém a Földdel szemben, amelyhez mindannyian tartozunk, nem pedig uzsorások és technokraták privát tulajdona. Ha lenne bennünk minimális alázat és önkritika annak bevallásához, hogy „talán” és „valamiben” hibáztunk, akkor a bolygót valószínűleg sikerülne is megmenteni. Csak akkor van értelme alternatív energiaforrásokról és ökokompatibilis városokról beszélni, ha ezt az irányt választjuk. Csak akkor lehetséges számunkra a korszakváltás, ha hangnemet váltunk és elfogadjuk a gondolatot, hogy a hidro-geológiai folyamatok felborítására, az erdőirtásra, a légkör szennyezésére, az állatvilág kiirtására és főképp a napjainkig elhúzódó mentális szennyezésre most van itt az idő azt mondani, hogy elég.Reméljük, hozzájárulásunk folytán javulni láthatjuk helyzetét – közel a végéhez – mindannak, amit a Természettel azonosítunk.

Fordította: Kocsi Lajos

 

Jegyzet

[1] [Forrás: http://www.mementonatura.org – a szerk.]

 

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
Rutilio Sermonti - Összebékíthető-e az aktuális fejlődésmodell a környezettel.pdf435.4 KB