Itt a végünk? – Az ökológiai katasztrófa és annak háttérokai

Friedrich Romig

 

Itt nincs helye annak, hogy részletesen beszámoljunk a környezeti károkról és azok mértékéről.[1] Az erre vonatkozó irodalom már áttekinthetetlen, több tízezer résztvevős mamutkonferenciák – mint amilyen a Rio de Janeiro-i konferencia – tonnaszámra gyártják az anyagokat, amelyek ismét csak több környezeti- és hulladékgazdálkodási problémát okoznak, mint ahányat megoldanak. Továbbá, a környezeti károk kapcsán ma már bármelyik állampolgár el tud mesélni többé vagy kevésbé drámai történeteket, esetleg be tud számolni a helyi polgármester szívélyes hangvételű leveléről, amelyben arra kéri, hogy tiltsa el gyermekeit a vezetékes víz fogyasztásától, mivel abban túl magas a káros anyag terhelés, ami árt a gyermek szervezetének. Ugyanakkor az önkormányzati hivatalban kifogástalan minőségű, naponta frissen palackozott ivóvíz kapható, ráadásul ingyen. Bár időközben néhányukat elönti a méreg, amikor rádión keresztül azt tanácsolják, hogy ne engedjék gyermekeiket a szünidő szép, meleg nyári napján a ház előtti pázsiton futkározni, ugyanis túl magas az ózonkoncentráció, ami tartósan károsíthatja a légutakat. Egy orvos barátom véleménye szerint az ilyen napokon és napszakokban nincs is egészségesebb tartózkodási hely, mint a ház pincéje.

De még ha el is önti őket a méreg, a környezeten és a gyermekeken ez nemigen segít.

A katasztrófa, ami felé közeledünk, oly elkerülhetetlen, mint az Ámen az ima végén. Ezt ma mindenki láthatja, aki nem dugja fejét a homokba.

Bizony ma már aligha férhet kétség ahhoz, hogy a környező világ – vagy, ahogy sokan szívesebben mondanák, a közösségi világ rombolásának okai nálunk, Nyugaton, nem utolsósorban a liberálkapitalizmus gazdasági módjában lelhetők fel, amely e tekintetben csak kevéssé marad el a korábbi Keleti Blokkban uralkodó államkapitalizmus gazdasági módjától.

Itt Nyugaton a liberálkapitalizmus gazdasága „piacgazdaság” néven – még ha olykor olyan jelzőkkel is díszítve, mint „szabad” vagy „szociális”, sőt újabban „öko-szociális” – igen messzemenőkig érvényre jutott, és – amennyiben hiszünk Fukuyamának – a liberalizmussal és a demokráciával karöltve arra készül, hogy a világ nagy részét ellepje.

A „piacgazdaságról” azt állítja az elmélet, hogy az összes többi rendszerhez és etikai maximához képest jobb megoldást tud adni az ökonómia három legfontosabb kérdésére: 1. Mit termeljünk? (Válasz: Természetesen olyan termékeket, amelyeket a piac igényel); 2. Kinek termeljünk? (Annak, aki fizetőképességgel rendelkezik. A többiek nem számítanak.); és 3. Hogyan termeljünk? (A versenyképes termelő által. Aki nem képes vagy nem akar lépést tartani, az tönkremegy). Az elmélet szerint a piacgazdaság úgy oldja meg a közgazdaságtan alapproblémáját, a szűkös erőforrások optimális allokációját,[2] hogy a legnagyobb fizetőképességű kereslethez rendeli a szűkös erőforrásokat. A népnyelv ezt egyszerűbb, drasztikusabb és mindenki számára érthető módon fejezi ki ekképpen: „A pénz uralja a világot.”

Hogyan lehetséges az, hogy manapság, amikor a liberalizmus, a piacgazdaság és a demokrácia hármas pillérén nyugvó és állítólag oly remekül működő liberálkapitalisztikus rendszer romjai előtt állunk, már minden csak „fordulatot” és „globális stratégiákat” követel? Itt nem szándékozunk kitérni a konzervatív gondolkozókra és a romantikusokra, akik intelmeiket két évszázaddal ezelőtt szakadatlanul és anélkül, hogy észrevették volna, előadták, vagy – miként Nietzsche – egyenesen kiírták magukból, és akik a közelgő baj láttán bensőleg elemésztődtek és megtébolyodtak. A válság prófétáival – akik közül talán Spengler volt a leghíresebb – úgyszintén nem kívánunk itt foglalkozni. Azonban legalább néhány józan elemzést és megfontolást emlékezetbe kell idéznünk, amelyek a legutóbbi időben kétséget ébresztettek afelől, hogy egyáltalán lehetséges-e még liberalizmussal, demokráciával és piacgazdasággal országunkat, sőt egész világunkat kormányozni, és egyébiránt rábízhatjuk-e magunkat a technikai fejlődésre.

 

Dennis Meadows: A növekedés határai (1972)

Ezek közül a legemlékezetesebb talán az a felhajtás, amellyel a Római Klubazt a triviális, mindazonáltal erősen elfojtott gondolatot tudatosította, miszerint egy véges világban minden növekedésnek vannak határai. Népesség, élelmiszertermelés, ipari termelés, nyersanyagfelhasználás, környezetterhelés és tőkeberuházások nem növekedhetnek a végtelenségig. Ezen pedig semmiféle – legyen az bármilyen fokú – technikai fejlődés nem segíthet. Legjobb esetben kitolja az időbeli határokat, de csupán annak árán, hogy még félelmetesebb módon szakad ránk az összeomlás katasztrófája. Ivan Illich ezt igen figyelemre méltón mutatta be az orvostudomány fejlődése esetében, amely fokozza a népesedési problémát, valamint növeli a krónikus betegek számát (Die Nemesis der Medizin. Von den Grenzen des Gesuntheinzwesens. Hamburg, 1984). Friedrich Georg Jünger már 1939-ben mélységeiben rámutatott arra, hogy a „technikai perfekció” egészen szükségszerűen rombol szét minden gazdagságot: jellemzője az egyre fokozódó rablógazdálkodás, amely minél sikeresebben halad előre, annál inkább csak fokozza az ínséget. A technika mindig a természet legyőzésére, a természet kizsákmányolására, végül pedig a természet totális megsemmisítésére törekszik. Épp ebben rejlik a maga racionalitása. A fékevesztett technika sohasem gazdaságos, sohasem jövedelmező, és már csak entropikus okokból is anarchiához vezet, amely ellen még keményebb technikával és „organizációval” próbál küzdeni, mígnem végül minden káoszba süllyed. Hiszen ma már egyetlen nagyberuházás sem valósítható meg a piacgazdaság útján és minden szubvenció nélkül, legyen az génmanipuláció, űrutazás, műholdas kommunikáció vagy éppen transzkontinentális, nagysebességű mágneses függővasút. A mai nagyipari technika rég öncélúvá vált, mint művészet már nem szolgálja, hanem megöli az embert: szülőanyjával, a modern természettudománnyal együtt „véres nyálát ráfröccsenti az ember életére. Az űrkutatás épp úgy, mint a bakteriológia, a genetika épp úgy, mint az energiakutatás, a pszichológia épp úgy, mint a matematika”. Manapság az atom- és géntechnika a természet magvát igyekszik feltörni, miközben mindkét technika arra készül, hogy pokollá változtassa a világot (E. Chargaff: Warnungstafeln. Stuttgart, 1982, 51. o.). A technika nem az ember eszköze, hanem a „fenevadé”, amely a technika tökéletesítésével – ahogy Ulrich Horstmann sokszor idézett szatírájában leírta – megszállott és egyre nagystílűbb módon igyekszik önmagát megsemmisíteni (U. Horstmann: Das Untier. Konturen einer Philosophise der Menschenflucht. Suhrkamp, 1985): a fékevesztett technika itt úgy értendő, mint a destrukció fejlődése. Hiszen a technika csak abban az esetben fejlődik – ahogy a már említett Ivan Illich is rámutatott –, ha továbbra is eleget tesz a „Conviviality” követelményeinek, vagyis nem csorbítja az emberi méltóságot, erősíti a közösség kötelékét, támogatja a szellemi elmélyülést és kreativitást, valamint intenzifikálja az ember együttélését a természettel. Ez ugyanakkor igen szűk korlátok közé szorítja a technikát: így például a 25 km/h (kerékpársebesség) feletti sebesség már a konvivialitás korlátozását jelenti, többet árt a közösségnek, mint amennyit használ (I. Illich: Tools for Conviviality. New York, 1973. Németül: Selbstbegrenzung. Eine politische Kritik der Technik. Hamburg, 1980. Uő: Fortschrittsmythen. Schöpferische Arbeitslosigkeit oder Die Grenzen der Vermarktung. Energie und Gerechtigkeit. Wider die Verschulung. Hamburg, 1978, 139–140. o.).

Visszatérve a Római Klubra: a „növekedés határairól” szóló jelentésével – amely nagy port kavart 1972-ben – mindenesetre végleg megrendülta fejlődésbe vetett bizalom a politika és a lakosság széles köreiben.Ezzel kezdetét vette a posztmodern kor, amely már nem a végtelen fejlődésben, hanem csupán a szakadékig tartó fejlődésben hitt. Meg kell akadályoznunk – ebben látja a feladatot a Római Klub –, hogy a technikai fejlődéssel az egész emberi faj kipusztuljon, ami a felhalmozott overkill-kapacitások[3] láttán bizony nem alaptalan veszély.

Ám akkoriban a Római Klub még a hosszabb távú túlélést is lehetségesnek tartotta, de csak abban az esetben, ha az egyes emberek és nemzetek legyőzik önnön egocentrizmusukat, amennyiben alapvető változások következnek be az emberi magatartásban, ha megváltoznak az érték- és célfogalmak, amennyiben tehát minden az emberi faj túlélésének biztosítására irányul, és ha a nemzeti egoizmusok helyébe globális stratégiák kerülnek. Ennek érdekében a legrövidebb időn belül meg kellene állítanunk a természetpusztítást, a káros anyagok felhalmozódását a természetben, a nyersanyagok és energiaforrások további pazarlását, de ugyanakkor a féktelen népességrobbanást is, továbbá, amennyiben el akarjuk kerülni az összeomlást és a beláthatatlan fizikai, szociális és politikai következményekkel járó katasztrófákat, kiegyenlítődésnek kellene végbemennie a gazdag és szegény országok között.

Annak részletesebb felvázolásában, hogy a globális életbiztosítás szavatolása érdekében tulajdonképpen milyen változások szükségesek, a Római Klub eléggé tartózkodónak bizonyult. Akkoriban még erősen támaszkodott a liberalizmusra, a demokráciára és a piacgazdaságra, a békekutatásra, a kölcsönös konfliktusrendezésre, a polgári mozgalmakra, a fejlődő országok segélyezésére, az írástanításra és az emberiesség eszméje körül kialakult hasonló felhajtásra, amely megfelelt ideológiájának. Ez még a jóérzésű szakemberek kritikáját is azonnal elhallgattatta, nem számolván a következményekkel.

K. W. Rothschild rátapintott az érzékeny pontra: „Hiszen nem véletlenül alakult ki a differenciálatlan növekedési fetisizmus: szoros kapcsolatban áll ennek a gazdasági rendszernek a mozgató rugóival.” A profitra illetve a piaci és hatalmi pozíciójának biztosítására irányuló kapitalisztikus konszern csak állandó növekedés-orientáció mentén tudja megvalósítani céljait.” A növekedés-orientáció „hajlamos arra, hogy az élet szemszögéből nézve nem kívánatos növekedés jegyeit mutassa fel. A nyereség és a jövedelmezőség mint magángazdasági nézőpont ahhoz vezet, hogy pazarló módon kizsákmányolják a természet és a társadalom által »szabadon« rendelkezésre bocsátott erőforrásokat. A költségeket épp oly kevéssé veszik számba, mint az irreverzibilis károkat, amelyek a jövő generációit sújtják. […] A kapitalisztikus gazdaságban uralkodó expanzív klímához lényegesen hozzájárulnak azok a kedvező növekedési lehetőségek, melyek az egyéni profitrészesedésből és a társadalmat érintő költségterhelésből fakadnak. A hatalmas gazdasági lobbik minden eszközzel tiltakozni fognak a mélyreható változások ellen.” A növekedésen és profiton mint mozgatórugókon nyugvó liberálkapitalisztikus gazdasági rendszer szocioökonómiai viszonyainak megváltoztatása nélkül egyáltalán nincs esély egy valamelyest és hosszabb távon fenntartható egyensúlyi állapot elérésére. „Ezen struktúrák elemzése nélkül elzárjuk magunk elől az utat a megoldásokhoz, amelyeket a környezetpusztítás puszta rémképével nem tudunk elérni. […] De az újabb orientációk valószínűleg nem következhetnek a kapitalisztikus piacgazdaságból. A mizéria okai […] ugyanis részben nagyon szorosan kapcsolódnak ezen gazdasági rendszer működési módjához.” (K. Rothschild: Nur eine Apokalypse mit Hindernissen. Der „Club of Rome” und was seinen Zukunftsprophezeiungen fehlt. Die Presse, Bécs, 1974. febr. 2–3. 5. o.)

 

Jelentés az elnöknek: „Global 2000” (1980)

Az, hogy a kritikusok megkísérelték a „növekedés határaival” kapcsolatos felvetéseket és következtetéseket általában vagy egyes részleteit illetően kétségbe vonni, „lekezelni” vagy (amint egyébként a mai napig szokás) „katasztrofiliaként” elintézni, csupán ahhoz vezetett, hogy immár komolyabban is elkezdtek foglalkozni a világ alakulásának problémáival. Még a politikát is roppantul nyugtalanították a felmerülő kérdések, miután a Római Klubnak köszönhetően kérdésessé váltak az olyan kényelmes politikai célok, mint állandó növekedés, örök fejlődés, támogatott ipari kutatás, tömegoktatás, iparosítás, beruházás-támogatással történő tőkefelhalmozás. Jimmy Carter, a Nyugat vezető hatalmának korabeli elnöke ezért ki akarta deríteni, hogy valójában mi a helyzet a „növekedés határaival”. Az amerikai kongresszus előtt, 1977-ben tartott nagybeszédében azzal bízta meg a Council on Environmental Quality-t és a külügyminisztériumot, hogy egy éven belül valamennyi fontos minisztériummal és ügynökséggel együtt végezzenek el egy kutatást a népesség, a természeti erőforrások és a környezet – az évszázad végéig tartó – alakulására vonatkozólag, amely alapul szolgálhat a hosszabb távú tervezés számára.

A program irányításával megbízottaknak rövid idő alatt sikerült a világ több száz kutatóintézetét és több ezer szakemberét közreműködésre bírni, szaktudásukat a tanulmányba sűríteni. Az előrejelzések komplexitása és interakciója miatt a jelentést csak három évvel a megbízatást követően mutatták be, tették közzé (The Global 2000 Report to the President. Washington, 1980). Az elemzések és a prognózisok olyan területekre vonatkoztak, mint népesedés, bruttó hazai termék, energiaforrások, nem-energetikus jellegű természeti kincsek, élelmiszer és mezőgazdaság, erdők és erdőgazdálkodás, halászat, vízellátás és vízvédelem, technológiai fejlődés, klíma, környezet.

A jelentés rámutat a „riasztó mértékű globális problémák potenciális körére”. Végkövetkeztetései roppant „nyugtalanítóak” voltak. A népesség évenként 100 millió fővel gyarapszik, amelynek 90 százaléka a fejlődő országokra esik. Az élelmiszertermelésnek 1975 és 2000 között meg kell duplázódnia, ezzel szemben a művelhető terület csupán 4 százalékkal emelkedik. A föld termelékenységének növelése a kémiai eredetű trágyázószerek, a növényvédőszerek, az energia és a víz óriási mértékű növelését kívánja, és ugyanakkor olyan károkhoz vezet, amelyeket képtelenek leszünk megfékezni: „Az erózió, a szerves anyagokban (humusztakaró – F. R.) bekövetkező veszteség, elsósodás, szikesedés, iszaposodás folytán világszerte bekövetkezik a mezőgazdaságilag hasznos területek leromlása.” Az erdők 40 százaléka eltűnik. Az erdőirtással a vízellátás is egyre nehezebbé válik. „A fosszilis égetőanyagok (mindenekelőtt a szén) fokozott felhasználása miatt keletkező savas eső veszélyezteti a tengereket, a talajt, a termést.” Ma már számos területen – mindenekelőtt a városi iparvidékeken – túllépték az adott élettér terhelhetőségének mértékét. Az olyan megapoliszokban, mint Mexico City, Kalkutta, Kairó, Bombay, Manila, Dzsakarta, a légszennyezés, a higiénikus intézkedések hiánya, a vízhiány, az elégtelen szennyvízelvezetés és szemétszállítás, továbbá a közlekedési dugók és a zaj elviselhetetlenné teszik az életet és szaporítják a nyomornegyedeket. Milliók válnak egyre szegényebbé, éhségkatasztrófákra is sor kerülhet, az éhség és a betegség állandó kísérőjelenségekké válnak. Hatalmas migrációs mozgalmak lépnek fel, amelyek mindenütt – még az iparosodott országokban is – igen súlyos társadalmi zavarokhoz vezetnek.

„A politika területén az egész világon azonnali és merész változások szükségesek. […] Amennyiben a döntéseket úgy elodázzák, hogy a problémák rosszabbra fordulnak, amennyiben a hathatós cselekvés játéktere drasztikus mértékben lecsökken.”

Mindenesetre az ismertetett adatokkal átfogó módon alátámasztott jelentéssel eloszlottak a környezet katasztrofális helyzetével kapcsolatos kételyek. Az ENSZ számos mamutkonferenciát szervezett, amelyeken világszerte ismertették a problémákat. Azonban kötelező érvényű nemzetközi határozatokra csak ritkán került sor, túlságosan is különböztek az iparosodott és a fejlődő országok érdekei. A környezeti problémák megoldására tett erőfeszítések nemzeti hatáskörben sem jelentettek többet, mint kozmetikázást és tüneti kezelést. A politika továbbra is a megszokott kerékvágásban mozgott, még az újonnan létrejött ökoiparágat is fejlődő ágazatként és a munkahelyteremtés eszközeként ünnepelték. A mindenütt létrejövő zöldmozgalmakba messzemenőkig beszivárogtak a kommunisztikus–anarchisztikus elemek, és ezáltal maguk is sajátos politikai jellegű környezeti problémákká váltak.

 

Túlléptük a határokat!

Húsz évvel később, „A növekedés határait” kiegészítő jelentésnek arra a megállapításra kellett jutnia, hogy az újabb technológiák, eszmék és intézmények ellenére „továbbra is elkövetjük a régi bűnöket: sok millióan tartósan reménytelen szegénységben élnek, pazaroljuk a természeti erőforrásokat, még több káros anyagot halmozunk fel a környezetben, és ugyanúgy romboljuk a természetet. […] A természeti erőforrások felhasználása és a nehezen leépülő káros anyagok kibocsátása már túllépte annak határait, ami fizikailag hosszabb távon lehetséges. Amennyiben döntő mértékben nem csökkentjük ezen anyagok felhasználását és az energiafolyamokat, úgy az elkövetkező évtizedekben bekövetkezik az élelmiszertermelés többé megállíthatatlan visszaesése.” (D. Meadows: Beyond the Limits. New York, 1992. Németül: Die neue Grenzen des Wachstums. Stuttgart, 1992, 12–13. o.). A radikális beavatkozások immár elengedhetetlennek bizonyulnak, így többek között:

1. Az ökonomizmussal való szakítás: a gazdaság eszköz valamely cél szolgálatában, nem pedig önmagában vett cél. A gazdaság az, amely mind az emberek, mind a környezet jólétét szolgálja, nem pedig fordítva.

2. Az életcélok és az értékfogalmak nem privilégizálhatják az anyagi javak felhalmozását.

3. A politikai struktúráknak hagyniuk kell a rövid- és hosszútávú célok közötti egyensúly kialakulását. Az unokák szempontjai fontosak lehetnek.

4. A fenntarthatóság, a hatékonyság, az igazságosság, az egyenlő jogok, a kielégítő infrastruktúra alapvető szociális értékekként kerülnek besorolásra. Az anyagi ellátás és a biztonság a világon minden emberre érvényes.

5. A döntéshozóknak a közösséget kell szolgálniuk, nem pedig magukat kiszolgálniuk, és nem kell mindenáron a hatalomhoz ragaszkodniuk.

6. Szükség van a gazdasági hatalmi csoportosulások, a politikai befolyások és a tudományos szakértelem decentralizációjára.

7. Nem keletkezhet több káros anyag és hulladék, mint amennyit a természet fel tud dolgozni.

8. A hatékony, megújuló energiaforrások és a hatékony recycling-rendszerek elsőbbséget élveznek. A kimerülő és a megújuló erőforrások hasznosítási rátája nem haladhatja meg a megújuló nyersanyagok újrakeletkezésének rátáját.

9. Stabilizálni kell a népesség számát.

Aki cseppnyi fantáziával is rendelkezik, el tudja képzelni, hogy az ilyen követelmények – ha azoknak meg akarnánk felelni – teljesen feje tetejére állítanák a gazdasági rendszerünket, kő kövön nem maradna semmi. Hirtelen le kellene állítani a szén- és kőolajtermelést, a legmesszebbmenőkig atomenergiával (!) lenne szükséges pótolni a hőáramot (a Római Klub egyetlen szóval sem említi az atomenergiát), az ipari termelés gyorsan visszaesne, tényleg kerékpárra kellene váltanunk, a termelést decentralizálni kellene, teljesen zárt önellátó egységeket kellene létrehozni, a világkereskedelmet ezreléknyi százalékra kellene csökkenteni, elsőbbsége lenne az önrendelkezésnek, a piacgazdaságot és a konkurrenciát teljes egészében a kis közösségek tagjainak szoros együttműködésével kellene pótolni, a termelést kis egységekre kellene áthelyeznünk, hiszen a piacoknak és a munkahelyeknek lehetőség szerint gyalog elérhetőnek kellene lenniük. A „közös piac” tévútnak bizonyulna. Természetesen ez esetben többé nem lenne megengedhető, hogy turisták tömegei saját szennyüket maguk után hagyva más világtájakon űzzék unalmukat. Fichte „zárt kereskedő államában” közel kétszáz éve minden szükséges irányelvet világosan és egyértelműen leírt, amelyek részletekig menően egy ökológiai–konzervatív gazdaságfelfogás alapjául szolgálhatnának (J. G. Fichte: Der geschlossene Handelstaat. Ein philosophischer Entwurf als Anhang zur Rechtslehre und Probe einer künftig zu liefernden Politik. Berlin, 1800).[4]

Abban, hogy ténylegesen végrehajthatók-e az ilyen szigorú beavatkozások, melyek mostanra szükségessé váltak,és amelyeket immár teljesen komolyan javasolnak, még maguk a jelentés szerzői is kételkednek: „Valóban vissza tudjuk-e szorítani a világot a környezeti határok mögé, és ily módon megakadályozni az összeomlást? Van-e még elég időnk? Van-e még globális szinten elég mobilizálható pénz, technológia, szabadság, képzelőerő, szolidaritás, felelősség, fegyelem és hajlam? Ezek természetesen olyan kérdések, melyeket […] igen nehéz megválaszolni. Számos rosszul informált ember, különösen egyes döntéshozók szokásos gondtalansága azt eredményezi, hogy az ilyesfajta kérdéseket megkerüljük. A világ sorsáért aggódó emberek zömét megfertőzte környezetük cinizmusa. Így hát azon felfogás felé hajlunk, miszerint súlyos problémák előtt állunk, melyeket még súlyosabbak fognak követni, és hogy bizony nincs igazi kilátásunk ezek megoldására” (278. o.). A mezőgazdasági és az ipari forradalom után most egy ökológiai forradalmat kellene véghez vinnünk, máskülönben biztos az összeomlás. De – tehetjük fel a kérdést – ugyan ki akarja ezt a forradalmat?

 

Marshall-terv a környezet megmentéséért?

Az egyikük Al Gore, mindemellett az Amerikai Egyesült Államok alelnöke (Al Gore: Earth in the Balance. Ecology and Human Spirit. Boston, 1992. Németül: Wege zum Gleichgewicht. Ein Marshallplan für die Erde.Frankfurt, 1992). Ő azt követeli, hogy a környezet megmentését civilizációnk központi szervező elvévétegyük, amelynek mindent mást alá kell rendelnünk. Hasonlóképpen, ahogyan az egész nyugati társadalom és a nyugati kormányzatok központi szervező elvét a kommunizmus bukása képezte (267. oldaltól): a kommunizmus elleni harc „jó példaként szolgál arra, ahogy a szabad társadalmak évtizedeken át és minden leküzdhetetlennek tűnő akadály ellenére egyetlen végső cél mellett kötelezik el magukat. Minden politikát, minden programot – ahogy minden törvényt, intézményt, szerződést, szövetséget, stratégiát, tervet és irányelvet is – a környezet megmentésének szolgálatába kell állítanunk” (272–273. o.). Óvatos utójavítgatások, marginális kiigazítások, rövidlátó törvény- és határozatmódosítások, üres szólamok – ezek nem többek, mint újabb appeasementek. Egy globális polgárháború előtt állunk, és éppen ott tartunk, hogy elveszítjük a Föld megmentéséért folyó csatát, feltéve, hogy a történelemben példa nélküli kihívásra az emberiség nem képes közös válasszal előhozakodni (294–295. o.). Al Gore egészen konkrétan a következőket javasolja:

1. A CO2 kibocsátás megadóztatása.

2. A nem megújuló erőforrásokkal előállított termékek megadóztatása és importadóval való terhelése.

3. Az áramtarifa módosítása a takarékosság irányába.

4. A szociális segély munkateljesítményekhez való kötése (például erdősítési programok).

5. A fogyasztási normák csökkentése a személygépkocsik és a teherjárművek esetében.

6. A bruttó hazai termék (GDP) számításának módosítása a környezet­releváns költségek és az erőforrásfelhasználás beleszámításával.

7. A környezetkárosító tevékenységek esetén járó támogatások eltörlése.

8. A fejlődő országok adósságainak a fejlett ipari országok általi elengedése a természet, különösen a trópusi esőerdők fenntartásával kapcsolatos kötelezettségek mellett.

Csakhogy valamennyi fantáziadús javaslatánál – amelyeket még csak nem is kívánunk elkezdeni megvitatni és sajátos implikációi alapján felülvizsgálni! – úgy érezzük, mintha ő maga sem hinne igazán a Föld és annak lehetséges megmentésére irányuló Marshall-tervében. Hiszen – véleménye szerint – úgy tűnik, hogy „beletörődtünk a jövő nélküli világ gondolatába”, mivel a környezethez való viszonyunk teljesen etikátlan előfeltevéseken nyugszik (244. o.). Úgy viselkedünk, „mintha egy napon nem lennének többé gyermekek, akik átveszik az örökségünket” (375. o.). Nem látunk többé értelmet az életünkben. Mivel „az élet értelme iránti törekvés szempontjából a 20. század valóban nem bizonyult könnyű időszaknak. Két világháború, a holokauszt, az atomfegyver feltalálása, most pedig a globális környezeti válság sokunk számára felvetette azt a kérdést, hogy lehetséges-e még egyáltalán a túlélés – nem is beszélve egy könnyed, örömteli és reményteljes életről. Hiába vonulunk vissza az ipari civilizáció csábító segédeszközeinek és technológiáinak körébe, ez csupán újabb problémákat szül, mivel egyre inkább elszigetelődünk egymástól és egyre kevésbé kötődünk gyökereinkhez. Az egész civilizáció összes szociális viselkedési formájának legfontosabb mozgatórugójaként felerősödik az egyéni gondoskodás, amelynek alanya szorosabban úgy definiált, mint a másik embertől és a világ többi részétől teljesen különálló képződmény” (373. o.). „A boldogság és a kényelem iránti törekvés áll a legelső helyen, és ezen törekvés megvalósításának legjobb módját a csillogó új termékek végtelen áramának fogyasztásában látják” (223. o.). És „az anyagi civilizáció hatalmas szórakozási gépezete még mindig elcsábít bennünket a kiteljesedés ígéretével. […] A könnyű kiteljesedés ezen ígérete oly csábító, hogy kifejezett megkönnyebbüléssel készek vagyunk feladni az életünk valódi értelme és igazi jelentősége utáni keresést” (222–223. o.). Az életnek ezen értelmét ugyanis voltaképpen csak a hit és a vallás által lehet hiteles módon visszanyerni. Al Gore-t tradíciója – lévén baptista – arra tanítja, hogy „az élet értelme Isten dicsőítése” és ez az „életcél egyértelműen összeegyeztethetetlen annak kíméletlen pusztításával, ami Isten és amit Isten »jónak« látott. Hogyan dicsőíthetjük a Teremtőt, miközben a teremtést lábbal tapossuk?” (246. o.)

Azonban, amint azt Gore is belátja, demokratikus rendszerünk nem éppen a jó Istent mint szükséges értelemadót és problémamegoldót pártolja. Al Gore, a tapasztalt politikus, a demokratikus rendszert túl esetlennek, hacsak nem egyenesen alkalmatlannak tartja arra, hogy az égető környezeti problémákkal megbirkózzon. Így például az Öböl-háborút követően az amerikaiak kilencvenhárom százaléka azon az állásponton volt, hogy az Egyesült Államoknak arra kellene felhasználnia saját pozícióját, hogy más országokat is megnyerjen a világméretű környezeti problémákkal szembeni közös akciókhoz. Ugyanakkor minden közvéleménykutatás azt mutatja, hogy az amerikaiak ellenzik a fosszilis tüzelőanyagok nagyobb mértékű megadóztatását, holott ez az intézkedés egyike azon első lépéseknek, amelyeket logikusan meg kell tennünk, ha a környezettel való felelősségtudatos bánásmód értelmében szeretnénk változtatni politikánkon (174. o.). Természetesen politikai rendszerünk a szükséges változtatások döntő tényezője lenne (176. o.), de „nem szenteltünk kellő figyelmet azon súlyos problémáknak, amelyek a kormányzat felelősségét és a polgárok bizalmát aláássák. Manapság nagyon sok ember egyáltalán nem lát esélyt arra, hogy bármilyen valódi befolyással legyen az életüket meghatározó kormányzati döntésekre; hogy a nagy pénzosztóknak, akik részben átvállalják a pártok választási kiadásait, befolyásuk és bejárásuk van a döntéshozóknál, az átlagpolgárnak ellenben nincs; hogy a választások kimenetelét hatalmas különérdekek irányítják, nem pedig az egyszerű választók; hogy a döntésekből profitáló önös magánszemélyek és csoportok megtalálják a módját annak, hogy saját javukra fordítsák és egyúttal felgyorsítsák a döntési folyamatokat, miközben a szélesebb közösség érdekei háttérbe szorulnak […]. És számos országban a korrupció a környezetpusztítás egyik fő okozója. […] Egy ennél is szubtilisabb kísértés az a vágy, hogy hatalmat szerezzünk és még akkor is ragaszkodjunk hozzá, ha ez a nehéz döntések előli kitéréssel és az igazságról való lemondással jár. Ebből a szempontbóla demokrácia egyik leghalálosabb veszélye a vezetés hiánya vagy gyengesége [...] és emiatt rendkívül sérülékeny” (178–179. o.).

 

Kormányozható-e még a világ?

Az ilyen és hasonló észrevételek végül a Római Klubot is arra késztetik, hogy hosszas habozás után feltegye a kérdést, vajon egyáltalán kormányozható-e még a világ, és amennyiben igen, miképpen (Yehezkel Dror: Ist die Erde noch regierbar? Ein Bericht an den Club of Rome. München, 1995). Ez a könyv végleg leveszi szemünkről a – politikus Al Gore-nál még meglévő – „demokratikus hályogot”.

Liberalizmussal, piacgazdasággal és demokráciával – mindenesetre így hangzik a Római Klub véleménye – a világot nem lehet kormányozni, csupán tönkretenni. Mai formájukban a demokratikus rendszerek képtelenek megbirkózni az előttünk álló problémákkal, amelyek közül itt említsünk meg néhányat: népességrobbanás, migráció, Észak–Dél konfliktus, nemzeti autonómia-törekvések, szegénység, adósságprobléma, munkanélküliség, társadalmi zavargás, békefenntartás, atomtechnika, atomfegyverkezés, környezetpusztítás, terrorizmus, energia- és vízellátás, világélelmezés, urbanizáció, drogkereskedelem, AIDS, pénzmosás, szervezett bűnözés, nem beszélve a tömegmédiákról és az ezekkel való visszaélésről, aminek következtében a mai politikából egyfajta cirkuszi show lett (82. o.).

Globális problémákat csak globális módon lehet megoldani. Ehhez el kell fordulnunk a népszuverenitásról, a hatalom megosztásáról és a nemzetközi jog természetéről alkotott idejétmúlt fogalmaktól (237. o.). Ma világosan be kell látnunk, hogy nem vagyunk képesek megoldani a problémákat anélkül, hogy „elszakadnánk a fundamentális demokratikus értékfogalmaktól” (12. o.). Egyszerűen felelőtlenség abban hinni, hogy minden „automatikusan” például spontán érdekcsoportok révén – amint azt F. A. Hayek vallotta – szabályozódni fog: a láthatatlan kéznek szintén szüksége van egy gondolkozó fejre, amely őt irányítja (22. o.). Hiszen pontosan tudjuk, hogy ma is, úgynevezett demokratikus rendszerünkben „mindössze 1000 személy döntése az egész emberiség számára nagy jelentőségű, ám ezzel már valószínűleg túlbecsültük a számukat” (170. o.). Most ügyelnünk kell arra, hogy a legitimált bírvágy, a piaci erők és a fogyasztói igények nehogy aláássák a politikai morált (42. o.). A világközösség határozatait még az érintett lakosság akarata ellenére is keresztül kell vinni (293. o.), szükség esetén tekintélyelvű kormányzatok és alkotmányos diktatúrák segítségével (286–287. o.). Ha ellenállásra kerül sor, a világközösségnek be kell avatkoznia, legrosszabb esetben katonailag el kell foglalni az országot, egy megbízott kormányt kell hivatalába iktatnia (289–290. o.). Az emberiséget zárt közösségnek kell tekinteni (267. o.), amely hierarchikus módon épül fel, határozottan cselekszik és határozatait képesek is keresztülvinni, anélkül, hogy azokat helyi érdekek vagy kollegiális konszenzusok veszélyeztetnék (257. o.). A nemzeti grémiumban nincs demokrácia, vagy – teszi fel a kérdést Dror – ki akarjuk magunkat szolgáltatni az ENSZ-ben a kínaiaknak és az indiaiaknak, mondván, nagyobb számban vannak, mint mi? Dror egy lehetséges jövőbeli világkormány alapjaként az Európai Unió mintájára kialakítandó kontinentális szövetségi államalakulatot javasol.

 

Itt a végünk?

Ezzel szemben Herbert Gruhl kevéssé rokonszenvez a Római Klub javaslataival, amelyek egyfajta világdiktatúrát helyeznek kilátásba. Ma már egyáltalán semmiféle menekülést nem tart lehetségesnek, mivel semmi sem utal a fordulat lehetőségére, azon kívül pedig rég túlléptük mindazokat a határokat, amelyek előtt még lett volna értelme visszafordulni. A mai ember útja a „mennybemenetel a Semmi felé” (H. Gruhl: Himmelfahrt ins Nichts. Der geplünderte Planet vor dem Ende. München, 1992).

A fejlődés végzetes lett (349. o.). Lehetetlen visszafordulni (348. o.). „Nem létezik bölcs visszatérés, nem létezik okos lemondás.” (Spengler) Az élet nem ismeri az önkéntes lemondást (350. o.). Még sohasem létezett demokratikus aszkézis vagy aszketikus demokrácia (a fizikus Carl Friedrich von Weizsäcker, 353. o.). „Az egyetlen dolog, amit a modern demokrácia nem él túl, az életszínvonal szükségszerű és lényeges csökkenése békeidőkben, vagy pusztán a technikai fejlődés tartós megszűnése” (F. A. v. Hayek, 358. o.). A szenvedés nyomása nélkül nincs tudati változás (uő. 357. o.). Az autóban lévő katalizátortól nem tisztul meg a lelkiismeret. Az ember kemény próbákat áll ki, azonban a jövőbeli összeomlásokat illetően először kézzelfogható bizonyítékokat követel – és ezeket egyedül a már bekövetkezett katasztrófák adhatják (352. o.). E. Fromm szerint az ember előnyben részesíti a horizonton kirajzolódó katasztrófákat azon áldozatokkal szemben, amelyeket most kellene meghoznia (354. o.). „A Föld ellen folyó háborúnak folytatódnia kell a keserves végig” (359. o.).

Az öko-világdiktatúra sem járhat sikerrel: „Egyetlen világkormány és egyetlen világdiktátor sem veheti át Isten szerepét”. A hangyaboly tehetetlen és pusztulásra ítéltetett, ha már nincs királynője. Az emberi sokaság is tehetetlen, ha nincs Isten, aki kiosztaná a szükséges parancsokat. Csupán Neki van tekintélye, hogy a szükséges lemondást érvényre juttassa (360. o.). Sohasem jön létre világkormány, hát még ökodiktatúra. A világkormány technicista, nem pedig ökológiai eszme (357. o.).

Az egyensúlyi gazdaság (steady state economy) is gyertyához hasonlatos, mely folyamatosan leég és egy napon kialszik (H. Daly, 364. o.).

Az ipari társadalom a Föld eltemetését szolgáló társadalom (364. o.). Az ipari társadalom ökológiai átalakításával kapcsolatos kijelentés pedig nem több, mint ostoba fecsegés (365. o.), mivel csakis egy kiszállás menthet meg bennünket. Ehhez azonban már a megengedettnél is ötször több ember él a bolygón (365. o.). Az emberek túlárasztották a Földet. Az embertömegek folytán messze túlléptük a természetes terek, az alapanyagkészletek és a természet terhelhetőségének határait. A tragédia végkifejlete már csak idő kérdése (367. o.).

„Az emberek által elindított lavinák immár zúdulnak lefelé és maguk alá temetik az életet. Képtelenség megállítani ezeket, már csak azon vitatkozhatunk egy keveset, hogy milyen sebességgel közelednek felénk.” (387. o.)

 A kapitalisztikus–demokratikus út ugyan legyőzte a kommunizmust, de az előbbi is halálosan végzi, akár az atomfegyverek villámcsapásával, akár egy színpadilag kevésbé hatásos haláltusával (381. o.). Az európai kultúra, amely voltaképpen az egész bolygóra kiterjedt, „a bolygó utolsó kultúrája”. Az általa nyújtott színjáték most tragédiával végződik (389. o.).

 

Az ökológiai katasztrófa háttérokai

Kíséreljük meg összefoglalni az egyre nagyobb számú és élesebb hangnemű elemzéseket és megfontolásokat, amelyek ökológiai, gazdasági, politikai, etikai, sőt vallási területre is kiterjedtek, és amelyek a „növekedés határaitól” a Föld kormányozhatóságával kapcsolatos kételyeken keresztül egészen „a Semmibe tartó mennybemenetelig” terjedtek. Az alábbi állításokat és téziseket fogalmazhatjuk meg:

1. Az ökológiai katasztrófát – a válság elbagatellizáló kifejezés lenne – minden bizonnyal részben a kapitalizmus gazdasági módja okozza. A kapitalizmus célja a tőke akkumulációja, önteremtődése és önértékesítése. Nem az embert és az emberi közösségeket szolgálja. Mozgatórugója a nyereség és a hatalom iránti vágy. Amit mi „piacgazdaságnak” nevezünk, valójában a nagyipar, nagytőke, a nagykutatás, a nagybürokrácia, a nagypártok és a tömegmédiák hatalmi kartellje, „akiknek akarata ellenére senki még csak lélegzethez sem juthat” (XI. Piusz: Quadragesimo anno. 106. bek.). Ez a hatalmi kartell páratlan módon képezi a „kölcsönös haszonszerzés rendszerét” (E. és U. Scheuch: Cliquen, Klüngel und Karrieren. Hamburg, 1992), azaz a hatalombirtokosok hazugságon, megtévesztésen és korrupción alapuló és a nemzetek életszubsztanciáját károsító rendszerét, amelyet semmiféle polgári kezdeményezés nem képes kikezdeni, sőt még Csernobil, Seveso, Bázel, Harrisburg, Bohpal vészjelei sem képesek kimozdítani nyugalmából.

2. A kapitalisztikus gazdasági mód a politika bukásával vált lehetségessé. A politika már nem a közjóért való gondoskodás, hanem a hatalmasságok puszta érdekérvényesítése. Hatalmukat ademokrácia leple alatt, azt a látszatot keltve, mintha a „nép” uralkodna, aprópénzre váltják. Még sohasem fordult elő – mondja Sir Karl R. Popper –, hogy a nép bármilyen értelemben is uralkodott volna. Dror felfedte, hogy ténylegesen kik uralkodnak: azon kevesek, akik az említett hatalmi kartell csúcsán állnak. A liberális politika nemcsak hagyta, hogy kíméletlen, minden mértéket meghaladó módon kizsákmányolják a természetet, hanem a szabadság, az emberi jogok és az emberi méltóság ígéretével sikerült felállítania a legvértelenebb erőszakuralmat és egyben a legátfogóbb totalitárius politikai rendszert, amely valaha is rabszolgává tette volna az embert. Ez úgy viszonyul a szovjetrendszerhez, mint idegméreg az ökölcsapáshoz. Polgárait halálosan szórakoztatja (Neil Postman): „Nincs szüksége fejeket hullatni, mert ezeket feleslegessé tette” (Botho Strauss). Ma ez a hatalmi kartell, illetve a képviselői még az államot is megsemmisítik, és annak helyére egy olyan szolgálatkész, felelőtlen, nemzetközi és anonim magas bürokráciát állítanak, amely szívtelenül bánik a nemzetek és a környezet életének kultúrájával. Az állammal együtt ledől az a nemzeti védőbástya, amely a nemzetközi hatalmi kartell uralmával szemben még képes volt ellenállni. Az EU- vagy világszuperállamba való meneküléssel a „népképviselők” most megszabadulnak a környezeti katasztrófa, a tömeges munkanélküliség, a széteső szociális hálók és az óriási államháztartási hiányok iránti felelősségtől, mégpedig anélkül, hogy ezzel együtt elveszítenék befolyásukat és javadalmaikat (R. Baader: Európai csoda és európai nyomor. Criticón, 1996. 149. sz. 29. o.).

3. A politika bukása a hedonisztikus és utilitarisztikus etikában gyökerezik. Ezen az etikán alapszik „a profitéhség és a hatalomvágy” (II. János Pál), tehát a hatalmi kartellt irányító és a „bűnök struktúráját” (Uő.) okozó két mozgatórugó, melyek jellemzői az élet legutolsó megnyilvánulásaiban is tetten érthetők: az öngazdagodás, az egoizmus és individualizmus elve, a közösségi kötelékek szétszakadása, a családi kapcsolatok megszűnése, a jövendő generációkkal szembeni felelőtlenség, a természet kíméletlen kizsákmányolása az állandóan tökéletesített destrukciós technika bevetésével. Mindez a liberálkapitalisztikus letarolt gazdaság (Kahlfraßwirtschaft) etikáját képezi, amely mindenütt, ahol csak elkezd terpeszkedni, „a dolgok felbomlását” (Junge Freiheit, 1996. 9. sz. 13. o.) segíti elő. A „piacgazdaság” gyorsabban égeti el a közösségi etikát és a közösségi érzést, mint az ipari társadalom a fosszilis energiaforrásokat. A „piacgazdaság” nem tűri az „etikai szószt”, amellyel egyesek – mint például Peter Koslowski – köríteni akarják. Az, hogy a „piacgazdaságot” „szociális”, sőt „ökoszociális” jelzővel akarják leplezni, hosszabb távon kudarcra van ítélve: a globális verseny és a piacgazdaság bármilyen erős szociális hálót képes széttépni. „A piacgazdaság csak jelzők nélkül kapható” – ezt nagyon is jól tudja a cseh miniszterelnök, Vaclav Klaus.

4. A hedonisztikus és utilitarisztikus etika a felvilágosodás filozófiájának a lecsapódása. A felvilágosodás szembefordulás az örökkel, a maradandóval, az egyénfelettivel, a transzcendenssel, a szenttel és az istenivel. Az „élet kultúrájának” szíve ily módon megszűnik dobogni, és „a halál kultúrája” lép a helyébe (II. János Pál: Evangelium vitæ. Róma, 1995). A természetrombolás ennek, a felvilágosodásból fakadó „halálkultúrának” a következménye.

5. A felvilágosodás az Istennel és végül minden tekintéllyel való szakítás programja, amelyet az egyén „nagykorúságára” és értelmére hivatkozva hajtanak végre. Az ember autonóm, nem pedig theonóm kíván lenni, önmaga kíván dönteni jó és rossz, igaz és hamis felett. Ő maga akar lenni Isten, s így kivonja magát a Teremtővel és embertársaival szembeni felelősség alól. „Talán őrzője vagyok testvéremnek?”, kérdi Káin, a kovács, a városalapító és testvérgyilkos. „Az Istentől elszakadt ember önmaga és embertársai előtt szörnyeteggé válik” (XXIII. János: Mater et Magistra. 215. bek.), „fenevaddá” (Horstmann). Az ökológiai katasztrófa ily módon része az „ateisztikus humanizmus drámájának” (Henri de Lubac: La Drame de l’Humanisme athée. 7. kiadás, Párizs, 1983).

Immár érthetővé válik, hogy a liberálkapitalisztikus szociokulturális rendszer miért rombolja – sőt miért kell, hogy rombolja – környező vagy közösségi világát. Itt semmilyen recept nem segíthet: sem emissziós korlátozások, sem szelektív hulladékgyűjtés, sem tisztítómedencék, sem szennyvíz körvezetékek, sem a lerakóhelyek szanálása, sem kondomok és pesszáriumok, sem iskoláztatás, sem női emancipáció és békeindulók, és pláne nem reparáló gazdálkodás és tünetkezelés. A környezetpusztítás oka gondolkozásunk szokásaiban, értékeinkben és célfogalmainkban rejlik, filozófiánkban, melyből a mai rendszer létrejött – ebben minden elemzés egyetértett. A végső oka azonban – erre is találunk utalást – az Istennel, minden élet teremtőjével való szembefordulásban rejlik. „Az ember minden problémája – még a politikában és a kultúrában is – Isten-probléma, még akkor is, ha nem vagyunk hajlandók megérteni ezt.” (K. Krenn, Presse, 1992. márc. 14. 3. o.) Aki semmibe veszi ezt, annak számára eljön, ahogy János a Jelenések Könyvében mondja, „az ő ítéletének órája” (Jel14,7).

 

Már csak egy Isten menthet meg bennünket

A „Föld” nevű űrrakétából még „ellentársadalmakkal” (H. Büchele) vagy épp az „új életformával” (R. Bahro) sem lehet kiszállni. Hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy a világ véges. Van kezdete, és – ahogy azt a logika legelemibb törvényei is kimondják – mindennek, aminek kezdete van, vége is van. Csak naiv ember álmodik automatikus „örök visszatérésről”. Még a „reménység elve” is – ezt Bloch és a többi gnosztikus önmegváltó véleményével szemben hangsúlyoznunk kell – csődöt mond, amint egy földi paradicsomra vonatkoztatjuk. Így ma már nem felemelkedésről vagy hanyatlásról kell beszélnünk, nem is arról, hogy a haldokló kultúra helyébe egy újonnan születő és eleven kultúra lép – amint azt Spengler vagy Toynbee oly hatásosan leírták –, hanem mindenfajta kultúra kioltódásáról, „clash of civilizations” ide vagy oda (S. Huntington: The Clash of Civilizations. Foreign Affairs, 1993. 3. sz. 22–49. o.). Már magunk mögött hagytuk a „point of no returnt”, hiszen ezért veszítette el minden ideológia önnön kötőerejét és hitelességét. A mai politikában már csak színlelt harcokat, egyre alacsonyabb szórakoztatási értékű show-kat látunk, melyek elterelik a figyelmet a káosz erőinek működéséről, azon erők működéséről, amelyek régen elfoglalták a trónokat és az oltárokat, és amelyek végül fokozzák is a szédületes tempót.

A v[égre való tekintettel még Heidegger számára sem maradt más, mint a remény. Ő, aki az istenkérdést száműzte a filozófiából, és aki semmit sem akart tudni az „ember Istenhez viszonyított létezéséről” – hisz az egész egzisztencializmus a „halál-felé-való-léten” nyugszik –, élete végén a nyugati civilizáció, „az állványzat (Gestell) uralma” – ahogy ő maga nevezte – által okozott iszonyatos pusztítás láttán rezignáltan megállapította: „A filozófia nem tud a világ jelenlegi helyzetén változást eszközölni. Ez nemcsak a filozófiára, hanem minden puszta emberi szándékra és törekvésre is igaz. Már csak egy Isten menthet meg bennünket. Az egyetlen lehetőségünk, hogy a gondolkozásban és a költészetben egy készenlétet készítünk elő Isten megjelenéséhez vagy Istennek a pusztulás idején való távollétéhez” (a halála után közzétett Spiegel-interjú, 1966. szept. 23. 24. sz.).[5] Ha ez így van, akkor bizonyára csak arra törekedhetünk, hogy a pusztulás során legalább „Istennek tetsző áldozati adományok legyünk” (Vatikanum II: Gaudium et spes. 38. bek.; Róm 15–16). Hisz mind az Új Égnek, mind az Új Földnek végül is korlátozott a befogadó képessége. Épp a kevés kiválasztott számára elegendő.

Így tehát eljött az ideje annak, hogy a politikában, a társadalomban és az államban is gondoljunk arra a végre avagy célra, ami felé tartunk. Mert máskülönben egyre mélyebb kilátástalanságba jutunk. Annyi bizonyos, hogy információs highway-ek, transzkontinentális nagysebességű vasutak és űrrakéták nem fognak számunkra kiutat nyújtani. A „miért?” kérdése sürgető aktualitást nyer (R. Spaemann–R. Löw: Die Frage wozu? Geschichte und Wiederentdeckung des teleologischen Denkens. München, 1985).

Fordította:Berkó Dániel

 

Jegyzetek

[1] A szerző Németországi Független Ökológusok Szövetségének jubileumi ülésén, 1996. március 16-án, Regensburgban tartott előadása. [Forrás: Zeitschrift für Ganzheitsforschung, (Bécs) XLI. évf. 1997. 2. sz. 71–86. o. – a szerk.]

[2] [A kifejezés jobb megértése érdekében álljon itt egy napjainkban is használatos egyetemi tankönyv rövid részlete: „A közgazdaságtan egyik legfontosabb kérdése a szűkös erőforrásokkal való gazdálkodás az igények és szükségletek minél teljesebb kielégítése érdekében. A társadalom szükségletei korlátlanok, míg ehhez képest az erőforrások, a nyersanyagok, az energia, technika, képzett munkaerő adott időben szűkös mennyiségben állnak rendelkezésre. Ebből következően bizonyos javak megszerzése egyet jelent más javakról való lemondással; azaz a termelési, csere, elosztási és fogyasztási folyamatok a szűkös lehetőségek közötti választások sorozatát is magukba foglalják.” Kopányi Mihály (szerk.): Mikroökonómia. 6. kiad. Budapest, 2000, Műszaki Könyvkiadó. 4. o. – a ford.]

[3] [Overkill capacity: a hidegháborúban használatos, egy adott ország nukleáris túlerejét kifejező fogalom. – a ford.]

[4] [Magyarul: Johann Gottlieb Fichte: A tökéletes állam. Budapest, 1943. Phőnix. (Ford. Rózsahegyi Zoltán) – a ford.]

[5] [Magyar nyelven lásd: Gondolat-Jel, 1993. 1. sz. http://www.cab.uszeged.hu/local/gondolatjel/931/heideg.html – a ford.]

 

 

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
Friedrich Romig - Itt a végünk.pdf529.31 KB