Őskori és újkori kultúra

Hamvas Béla

 

1. Az intenzív művelés[1]

Attól a jelentéktelen kísérlettől eltekintve, amely újabban a kultúrának túlzott fontosságot óhajtott tulajdonítani, bizonyos, hogy mindenkor figyelmet szenteltek neki. Nem kellett okvetlen kultúrának nevezni, mint ahogy nem is nevezték annak. Művelhető a föld, a természet, az anyag, az emberi képesség, a tehetség, a tudás; és csak ez művelhető. A szellem nem művelhető, mert a szellem az, aki művel. Kultúra az anyagi természet intenzív művelése. Az őskor azonban kultúrát ilyen értelemben nem ismert. Nem ismert pedig azért, mert a művelésnek éppen úgy, mint egyéb tevékenységnek, ami csakis az anyagi természetre vonatkozott, önálló jelentőséget nem tulajdonított. Az őskorban az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem választották el, és a kettőt nem látták külön; amikor a természetet művelték, a művelést a szellemi valóságtól tették függővé. Kultúrának mint önálló elvnek semmi értelmét sem látták volna.

Újabban azt mondják, hogy a kultúra embertől független teremtő gondolat, amely életrendet, szokásokat, társadalmi formákat, eszközöket, tárgyakat, felülről és kizárólagosan éppen olyan szuverén módon alkot, mint művészeteket, jogot, törvényeket és világszemléletet, sőt: szellemet, s így újabban a kultúrát autonóm létformáló elvvé emelték. Erre az elméletre egyetlen szót sem kellene vesztegetni, ha a tévedés a történeti és az őskori művelés között levő különbség kifejtésére igen kedvező alkalmat nem nyújtana. Az alkalmat annál kevésbé szabad elszalasztani, mert itt, a művelésben a történet és az őskor között a különbség annyira döntő, hogy ha valaki az őskori művelést a történetire való utalás és tekintet nélkül próbálná kifejteni, abból a mai ember egyetlen szó nem sok, annyit sem értene.

A megbeszélést a következőképpen kellene kezdeni: a történeti ember éppen úgy, mint a történet előtti, rendkívüli súlyt helyezett arra, hogy életének színvonalát fölemelje. Az újkori embernek sikerült is egész sereg eszközt és kelléket megteremtenie; ezek az eszközök és kellékek azonban kivétel nélkül mind külsőségekre vonatkoztak. Mialatt a külsőségek tökéletesítése igen magas fokra lépett, az ember nemcsak hogy nem változott, hanem feltűnő módon süllyedt. Itt természetesen nem arról van szó, hogy az újkorban villanyvilágítással, gázfűtéssel, telefonnal, rádióval, repülőgéppel rendelkező ember szellemi minősége a vademberénél hüvelykkel se magasabb. Közhely az, amit mindenki ismer. Amiről szó van, az az újkori embernek önmagáról táplált idealitása, amelynek semminemű alapja nincs. A moralitás magas erkölcsi elméletei az embert nem óvják meg attól, hogy ne éljen csaknem teljesen értéktelen erkölcsi életet. Az államelméletben, a művészetben, az ízlésben túlméretezett követelések uralkodnak, e követeléseket azonban senki sem váltja be, sőt a beváltások iránt való érzék is századok óta kihalt.

A szellemi valóság egész terjedelmében jelen van; képviseli a vallás, a művészet, a filozófia, a morál. Az emberből azonban a realizálás teljesen eltűnt. Nyugodt lelkiismerettel igen magas elméleteket építenek vallásról, erkölcsről, rendről, intenzív létről. A művelés követelménye fennáll, bár köztudomású, hogy senki ezeknek a követelményeknek nem felel meg, és a művelés nem realizálódik. A modern ember igen magas szellemi színvonal látszatában él; ez a színvonal azonban merő illúzió, mert a szellemiségből senki semmit nem valósít meg.

Kultúrának hívják újabban a magas szellemi színvonalat, a morált, a vallást, a rendet, a kiművelt ízlést, az intenzív létet, a fensőbb követeléseket, a modern embernek önmaga iránt táplált idealitását. Az emberi élet maga ettől a kultúrától csak alig érintve, a szellemi színvonal alatt mélyen, ösztöneiben, gondolkozásában, szenvedélyeiben elhanyagoltan tenyészik. Amit az újkori ember kultúrának nevez, nem intenzív művelés, mindössze túlméretezett idealitás.

Belülről vetett fény segítségével a helyzet azonnal érthetővé lesz. A tevékenység annál intenzívebb, minél több benne a gondolat, a világosság, a szellem. Efelől nem lehet kétség. A tevékenység annál hatásosabb, minél közvetlenebbül realizálódik benne a tevékenység atyja, a szellem.

Amiből önként következik, hogy a tevékenység annál erőtlenebb és hatástalanabb, minél kevesebb benne a gondolat, más szóval: a tevékenységben a szellem minél jobban leszűkül, a tett annál tehetetlenebb és üresebb. Arra, hogy a tevékenység nem egyéb, mint a megvalósuló szellem, s ez a szellem nem egyéb, mint a pozitív teremtő szellem, a szeretet, az Atya, most nem kell utalni; ez egyébként is magától értetődik. Van tevékenység, amelyben a szellem maradéktalanul érvényesül; van olyan tevékenység, amelyben a szellem leszűkül; végül van tevékenység, amelyből a szellem teljesen hiányzik. Ez utóbbi az, amelyben nincs pozitívum, nincs teremtés, nincs szeretet. Ez az üres, lényegtelen, erőtlen tevékenység, amelyben nem valósul meg semmi, mert nincs minek megvalósulni.

Hogy a gondolat befejeződjék: a leszűkülés akkor következik el, ha a tevékenységben az ember nem a világ szeretetének atyai szellemét valósítja meg, hanem behelyettesíti saját Énjét, ha a tevékenységet énessé teszi; nem hagyja meg eredendő tiszta aktivitásában, hanem Énjét bekapcsolja, s így a szeretet erejét megtöri.

Az a kultúra, amit a modern ember annak nevez és tart, nem intenzív művelés, hanem az élet fölött álló s az életet nem érintő idealitás. Ami pedig a modern ember tevékenysége, az a nem teremtő, a nem pozitív, az üres, a lényegtelen és az erőtlen tevékenység, amelyben a szellem leszűkült, sok esetben eltűnt. A kultúra idealitása szemben áll a tevékenység gyakorlatával, a realitás pedig az idealitásból éppúgy hiányzik, mint a gyakorlatból. A művelés lehetősége itt fel sem merül. A szellem nem éri el az életet, az élet nem éri el a szellemet. A realizálásnak lehetősége nincs. Az egyik oldalon az absztrakt idealitás, a másikon az eldurvult anyagi gyakorlat kapcsolatot nem talál, mert az újkori ember nem a szeretet egyesítő szellemében él, hanem Énjében. – Erről egyelőre ennyi elég.

 

2. Az újkori emberiség életének jellemvonása: a szellem realizálatlansága

A történeti, főként az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Énjét arra fordítja, hogy a szellemet, a célt, a színvonalat, az eszméket kitalálja. Ezt a kitalált szellemet aztán kultúrának hívja. Nem tudja, hogy az intenzív művelés szellemét nem kell kitalálni. Kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen megvan, és ha a szent könyvek írásban nem is őriznék, őrizné az emberi lélek változatlan és megváltoztathatatlan érzülete. Azt, hogy mit kell tenni, milyen tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki. Ez különben nem is lehet; ami egyénileg lehet, az egyes-egyedül az egyetemes szellem törvényének, annak, amit a hinduk dharmának hívnak, csak eltorzítása. S amikor a történeti ember az egyetemes szellem törvényének helyébe saját Énjének akaratát tette, a szellemet tényleg el is rontotta. Az erők nem az új szellem feltalálására, hanem az örök és egyetemes szellem megvalósítására valók. Ezt az örök és egyetemes szellemet őrzi a hagyomány, amely kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen minden népnél megvolt, megvan és meglesz. A kultúra tehát nem valamely eddig sehol se volt szellem feltalálása, valamely színvonal kitűzése, cél megteremtése, hanem a hagyomány által őrzött szellem realizálása.

Egyszerű példa a következő: az újkori nagy tudományos könyvtárak több millió kötetben felbecsülhetetlen szellemi erőfeszítés jeleit őrzik. Az embernek nagy és hosszas számításokat kellene végeznie ahhoz, hogy csak hozzávetőlegesen is a tudósok számát, a munkát, a fáradságot, az időt, a papiros anyagát, a nyomdai munkák költségét fel tudja mérni. De sohasem tudná felmérni a reményt, a szenvedélyt, a lelkiismeretet, a fegyelmet, a gondot, ami ezekhez a könyvekhez fűződött és fűződik. És semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy e művek több millió kötete között egyetlenegy sincs, amelynek az emberiség életében realitása lenne. Az egész újkori humanitáskultúra, a lélektan, az irodalom és társadalomtudomány, a filozófia, a morál, az esztétika, a filológia, a vallástudomány teljes egészében és kivétel nélkül megvalósítatlan, sőt megvalósíthatatlan, soha realizálásra nem kerülhet, és a művek mind úgy is készültek, hogy sohasem fognak realizálódni. Ez a sok millió kötet fölösleges, haszontalan, hiábavaló, bizonyos tekintetben fájdalmasan értelmetlen, s mintha meg se lenne írva. Fáradság, remény, munka, költség, anyag, szenvedély mind kárba veszett, mert e művekből valóságot nem lehet tanulni, s e művek szelleme megvalósíthatatlan. Merő „kultúra” – idealitás, magas fecsegés, tartalmatlan, nemlétező igény számára készült, nemlétező cél érdekében, illuzórikus színvonalon, a valóságos emberi léttel semmi kapcsolata sincs, nem volt és nem is lesz. Az újkori filozófia, morál, szociológia, lélektan légüres idealitásban készült anélkül, hogy bárkinek életébe komolyan beleszólt volna. És ha egy napon ezek a könyvtárak a föld színéről eltűnnének, hiányukat senki se venné észre. A helyzetet még élesebbé téve azt is meg lehetne kockáztatni: az újkori ember keresztény vallásban él, de ha a föld színéről a kereszténység egy napon eltűnne, a hiányt senki sem venné észre, ki tudja, talán a papság a legkevésbé.

Íme: az egész újkori világban van valami alaptalan, felfújt, hamis, belül üres nagyzolás, amely magas eszmékre, keresztény vallásra, morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan és azokat megvalósítani meg se kísérli. Az egész modern életben van valami nem valódi. S ami az őskori és újkori embert megkülönbözteti, az éppen ez: az ember valódisága. A szellemiség lényegében nem különbözik; a vallás, a metafizika, a morál, az államrend, az ízlés eszméi, céljai azonosak, mert ezek minden időben és minden népnél azonosak. A különbség ott van, hogy az őskori ember ebben a szellemben él, ebben hisz, ez életének tartalma és sorsa, hogy ezt a szellemet megvalósítsa. Ez a megvalósítás az élet metafizikai tevékenysége; ez az intenzív művelés. A tevékenységben a szeretet atyai szelleme él; éppen ezért teljes egészében vallásos és metafizikai, és éppen ezért ez a tevékenység kultusz. Az újkori ember, bár a metafizikáról, a tevékenység kultuszjellegéről, a művelés vallásos természetéről tud, abban nem hisz, ezt a szellemet mellőzi, s életének tartalma, hogy a középpontba az atyai szeretet helyébe saját Énjét teszi.

Mindannak, ami az újkori szellemhez tartozik, majdan megvalósítandó utópisztikus jellege van. Persze az, ami majdan megvalósítandó, realizálásra sohasem kerül, s utópia marad: ezért az újkornak az utópia jellegzetes szava lesz, és az utópizmus jellegzetes magatartása. Ezért van az egész újkori emberiségnek rossz lelkiismerete: tudja, hogy mindannak, amit mond, vall, követel, hirdet, megállapít, beváltásával tartozik. Elméleteket gyűjt, célokat tűz ki, színvonalról beszél, értékeket hirdet, de a beszélő és a hirdető az első, aki a tartozás lerovására nem is gondol. Mindazt, amit az újkori emberiség gondolt és tervelt, mint állandó terhet magán viselni kénytelen, a fizetés legkisebb reménye nélkül. A modern szellem, mint újabban mondják: nem egzisztenciális, ami más szó csak arra, hogy lényegtelen és szellemtelen és személytelen és üres és realizálatlan. Az újkori emberiség teljes egészében összetéveszti magát elméleteivel; az újkori emberek külön-külön, főként az úgynevezett kultúraalkotók, a moralisták, tanárok, tudósok, papok, államférfiak mind meg vannak győződve arról, hogy igen magasrendű életet élnek, és nem veszik észre, hogy az általuk hirdetett szellemiségből semmit sem váltanak be. A szép és magas gondolatokból sem egyetemesen, sem egyénileg semmi sem valósul meg, intellektuális illúzió az egész, amely alatt gyakran ordináré, arrogáns, hencegő, hiú, lapos, nyegle, komisz, de minden esetben primitív ember él.

 

3. Mi a következménye annak, ha az élet értelme elkallódik

A következmények kifejtésének határt kell szabni. Mert ha valaki ezen az alapon megkísérelné az újkori élet jelenségeit megvizsgálni, az egészet fel kellene fejtenie és szét kellene bontania. Elég újra és kifejezetten hangsúlyozni, hogy az újkori életben a szellemiség éppen úgy van jelen, mint minden korszakban, de a szellemiség nem realizálódik. Nem realizálódik pedig azért, mert az ember az anyagi természetet nem az örök atyai szeretet szellemében, hanem Énjével kívánja megművelni. Ez pedig egyáltalán nem megy. A következmény, hogy a szellemiség a természettel nem érintkezik, a világ két fele között a viszony s a kapcsolat megszakad: a szellem merő idealitásban marad, mert realizálatlan, millió kötetben fekszik fölöslegesen, értelmetlenül; a szellemi ellenőrzés alól felszabadult természeti erők szabadosan garázdálkodnak és elvadulnak, ami az államéletben, a társadalomban, az ember egyéni sorsában és lelkivilágában egyaránt látható és tapasztalható.

A nem realizált szellemiség első következménye, hogy az élet értelme elkallódik. Mert az élet nem olyasvalami, aminek saját magában értelme lenne, vagyis aminek önmagában értelme van. Az élet az anyagi természet körébe tartozik és a szellem érintése nélkül éppen olyan tehetetlen és vak, mint amilyen értelmetlen és sötét. Ilyen körülmények között nincsen lehetőség arra, hogy bármely mértéket is egyetemessé lehetne tenni. A dolgok mértéke az ember lesz, az Én, ami kezdete a mértéktelenségnek és a mértéknélküliségnek, az intellektuális szofisztikának, a morális anarchiának az államéletben, mint Kung-ce mondja: a nagyszájúak hatalmának, a művészetben a divatnak, a közéletben a képmutatásnak.

A mérték elvesztésének következménye, hogy a jót és a rosszat mindenki egyénileg kénytelen még csak nem is egyszer s mindenkorra megállapítani, csupán adott esetre rögtönözni. Az individualista és improvizált morál természetesen elveszti törvényes jellegét, s végül a jó és a rossz nem jelent mást, mint egyéni érdeket, amely naponként és percenként is változhat.

Az életszabályok eltűnnek; a szokásokban fellép az önkény vagy az értelmetlen majmolás. A szociális élet közvetlensége megszűnik, s az előkelőség, udvariasság, jólneveltség, előzékenység az anarchikus Ének számára csak teher. A közös jóléttel senki se törődik, mert mindenkinek az egyéni gyönyörért kell loholnia.

Intenzív művelésről ilyen körülmények között természetesen szó sem lehet. Az élet értelmetlenné vált, ez az értelmetlenség az élet minden vonatkozásában eláradt és az élet minden mozzanatát átitatta. Az intenzív művelés először terhessé vált, később kényszerré, végül rabsággá. Ezen a fokon a művelést úgy hívják, hogy: munka. A munka nem egyéb, mint tevékenység, de szellemi valóság realizálása nélkül, az értelmetlenné vált életben értelmetlen, kínos, gyötrelmes, nehéz, alacsony rendű és felőrlő tevékenység. Ha az életnek nincs értelme, akkor az ember életcélja a semmittevő élvezet; a felelőtlen Én gyönyöre. S ha az életnek nincs értelme, akkor a tevékenység is értelmetlen; ez az értelmetlen tevékenység: a munka.

 

4. Az ember a természetnek vagy apja, vagy rablója

Az újkori emberiség, különösen a legutóbbi száz év alatt a munkakérdés megoldását gondolkozásának egyik legfontosabb céljává tette. Hogy semmi eredményt nem ért el, és a munka továbbra is az maradt, ami volt: rabság, kényszer, borzalom, annak oka igen egyszerű. Nem látta, hogy nem a munkánál kell kezdenie, hanem ott, ahol az élet minden tevékenysége értelmet nyer. Abban a pillanatban, amikor a munkának sikerülne ismét intenzív műveléssé lenni, vagyis ha ismét szellemi értékek realizálása lenne, az egész egy csapásra megoldást nyerne. A modern korban egyetlen munka tartotta meg intenzív művelésjellegét. A művész a modern korban az egyetlen ember, aki szellemi értékeket realizál. És a művészi munka az egyetlen, amely nem vált kínos rabsággá, sőt amely vonzó, izgató, szép és egész maradt.

A művészi munkában az ember a szellemi értékeket közvetlenül megvalósítja, s így az anyagi természetet közvetlenül műveli. Ez a munka minden egyéb munkának példaképe, s irigyelt álma. És egészen biztos, hogy amíg az élet minden területén ugyanazt a realizálást, amit a művész él, nem sikerül megvalósítani, addig mindennemű munkareform, törvény, elmélet, kényszer teljesen hiábavaló. Nem bérkérdés ez, nem a munkaidő kérdése, nem szociális kérdés, hanem egyes-egyedül az, hogy: a művésznek az anyagi természettel való viszonya a szeretet atyai szelleme. Az ember, mondja Zarathusztra, a természetnek vagy apja, vagy rablója. Az ember a szeretet szellemét vagy realizálja, s akkor a természetnek apja, vagy nem realizálja, s akkor a természetnek rablója.

Az őskori művelésnek köszönhetünk nemcsak minden nemesített növényt, a gabonát, a gyümölcsfákat, a kerti veteményeket; nemcsak a háziállatokat, a lovat, a szarvasmarhát, a bárányt, a szárnyasokat; nemcsak életünk és házunk minden lényeges tárgyát; az őskornak köszönhetjük az emberi természetnek tökéletes kiműveltségét, az emberről alkotott tökéletes és megvalósított képet. Mert az őskor a természetet atyai szellemmel művelte, és ugyanaz a gyengédség és pietas, ami egy növény megnemesítésében élt, élt a közösségben és élt az emberi lélekben. Az atyai szellem realizálása teremtette meg a föld szépségét, a közösség békéjét, a város intenzitását, a magatartás szelídségét. És amikor az ember az atyai szellemet nem realizálja többé, szükségképpen a természet rablója lesz. Rablója lesz nemcsak a földnek, nemcsak az erdőket irtja ki, nemcsak az állatokat mészárolja le, nemcsak a hegyek mélységeit fosztja ki, hanem rablója lesz nép a népnek, osztály az osztálynak, rablója lesz szülő a gyermekének, gyermek a szülőjének, férfi az asszonynak, s az asszony a férfinak, rablója lesz a paraszt a polgárnak, a polgár a munkásnak, az uralkodó osztály a szolgálónak. Az ember a földnek vagy apja, vagy rablója, mondja Zarathusztra. És ha nem apja, akkor nem a szeretet szellemét realizálja, és ha a földet nem a szellem nevében műveli, akkor szükségképpen haramia, aki a földet, mint a zsákmányra éhes bandita kifosztja, tekintet nélkül arra, hogy milyen nép vagy osztály. A rablás ösztöne teremtette meg a népek harcát, a nemek harcát, a fajok harcát, a világnézetek harcát – röviden, azt a harcot, amit létért való küzdelemnek hívnak. Az őskor a létről való gondoskodást ismerte, a létért való küzdelmet nem. Mert az őskor embere a természet fölött állott mint a természet ura és apja, aki a világon mint a jó király uralkodott.

 

5. A szakrális életrend

A történeti emberiség bírálata ezúttal nem cél. A cél az, hogy az őskori és a történeti ember művelése között levő különbség kitűnjék, s ezt a célt Zarathusztra egyetlen mondatával, s annak magyarázatával el lehetett érni. Az őskor embere a természet apja; a természet apja azért, mert az életet az apai szeretet intenzív szellemében műveli. Mert: „mindaz, ami a világban él és van – mondja a Zohár –, egyedül és csakis az emberért él és van. Az ég minden lényt érte tart meg és tart fenn, és a lényeknek és a dolgoknak önmagukban sem értékük, sem jelentőségük nincs.”

A művelés nem egyéb, mint a szeretet szellemének realizálása; s az embernek bizonyos tekintetben az anyagi természetben semmi más feladata nincs, csak az, hogy az apai szellemet realizálja; mindabban, ami anyagi és természeti: a földben, az embertársban, a közösségben, saját képességeiben. Ez az egyetlen életcél és életfeladat, az ember legyen a természet ura, gondviselője, mestere, királya. Ez a szakrális életrend. Ez az emberi élet minden vonatkozásában és mozzanatában szellemi, s ezért teljes egészében kultusz.

A történeti ember a természetnek nem apja, hanem rablója. Az anyagot megveti, de a megvetés csak utólagos igazolás: így ad magának elkésve ­fel­mentést azért, mert előzőleg eltaposta és kifosztotta. Az utóbbi ­évszázadok alatt elterjedt ellenséges magatartás az anyagi természet iránt elkésett és ügyetlen kifogás, hogy a figyelmet a lényegről elterelje. Az ember az anyagi természetet nem gyűlölheti, azt nem vetheti meg, annak nem lehet ellensége. Ez a haramia rossz lelkiismerete, aki képmutató moralitással kívánja magát önmaga előtt tisztázni. A tény az, hogy a történeti ember nem a természet apja, és a szeretet szellemét nem tudja realizálni. A földet nem is műveli többé, hanem ­módszeresen vagy módszertelenül, de fosztogatja. Zsákmány lett ­számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a ­hegyek érce, az anyag rejtélyes képességeinek sok ezre, mint a magnetizmus, az elektro­mosság, a kémiai tulajdonság, de zsákmány lett számára a másik ember, a másik nép, a másik faj, zsákmány lett a kő, a víz, a föld, a levegő, amit mind kifosztott, hogy Énjének körébe vonja; ezalatt egyre szegényebb lett, egyre vadabb, durvább, gyűlölködőbb, zártabb, keményebb, sekélyebb, ostobább, primitívebb és gonoszabb. Az őskor emberének életfeladata a szeretet szellemének realizálása, a szakrális életrend; ez a kultusz. A történeti ember életfeladatának az Én hatalmának megvalósítását érzi, ez az érzés alakította ki a vad, durva, zárt, önző, primitív életrendet, a profán életrendet. A magas szellemiség, amit idealitásban fenntart, realizálatlan marad; ami megvalósul, az a haramia Én zsákmányösztöne. Az őskori és a történeti emberiség intenzív művelése között levő különbség ezzel világossá vált, s ezzel a modern korszak kérdését félre lehet tenni. A történeti emberiség alkalmas sötét alap volt arra, hogy azon az őskori művelés egész élességében megjelenhessen. Ha a történettel való összehasonlítás nélkül valaki az őskori művelést úgy határozta volna meg, hogy az minden ízében a pietással áthatott ember kultusza volt, más szóval a művelés az emberiség szakrális életrendje volt, azt a modern ember meg sem értette volna. A mai, úgynevezett kultúrával összehasonlítva azonban sikerült az őskori művelés természetét egész mélységében és igazságában felfedni.

 

6. Az őskor intenzív művelésének célja nem a kultúra, hanem a földet paradicsommá változtatni

Az őskori művelés célja nem a kultúra volt, hanem: a földet paradicsommá tenni. Paradicsommá tenni úgy, hogy a megszentelt tevékenységgel, ami akkor a munka neve volt, jólétet, virágzást, bőséget, szépséget fakasztani. A természet nem volt az ember ellensége, hanem az esszenciák tárháza, amely önmagát rendelkezésre bocsátotta, s abból az emberi életet szent örömmé lehetett emelni. Mert az öröm nem egyéb, mint „a természeti élet kiegészítése”, s aki örömet akar elérni, az a létet teljessé akarja tenni. A földi boldogság attól függ, hogy sikerül-e a földet virágossá, széppé, gazdaggá tenni; sikerül-e az életet a szeretet atyai szellemének törvényei szerint rendezni; sikerül-e minden zavart és homályt leküzdeni; sikerül-e az emberek között, az ember és a természet között a szeretet szellemét realizálni. Ha sikerül, a természet bőséggel ontja gazdag kincseit, a nép és a föld örömben él, az ember boldog és a természetből paradicsom válik.

„Minden igazi kultúra egzorcizmus”, mondja Baader. A kultusz, az intenzív művelés, a szeretet szellemének realizálása magas és nagy feladat, a világban levő sötét, gonosz, kártevő erőkkel való küzdelem. A bőség és a szépség, a virágzás és a gazdagság az ember összes erőit igénybe vevő tevékenység eredménye. A történeti kor azonban éppen a kultusz tevékenységének ördögűző hatását és jelentőségét nem értette meg. Ezért szabadult fel a történet alatt a gonosz, kártevő, sötét Hatalmak tömege: azok a Hatalmak, amelyeknek ördögi természetét a népek háborúi, a polgárháborúk, a forradalmak, a rablásösztön eléggé feltárja, de semmi sem mélyebbről és rettenetesebben, mint a technika. A technika nem kultusz és nem kultúra. A technika a felszabadult ördögi erők kísérlete a földi élet elpusztítására.

A világosság az őskor eltűnésével elveszett. Az aranykor letűnt. Az ember az atyai szellemet nem realizálta többé, a föld rablójává lett, és a föld elsötétült. A természet esszenciái megromlottak, és a tevékenység nyomán nem virágzás, nem öröm, nem bőség, nem boldogság fakadt, hanem keserű és nehéz szükség, szenvedés, szegénység, éhség és nyomor. Az örömmel és hittel űzött kultuszból verejtékes munka lett. A szellem e munkáról levette kezét és visszavonult. Merő kultúra lett, üres, hiábavaló, terméketlen és fölösleges könyvtár-absztrak­ció, amely nem fakasztott egyetemes jólétet, nem teremtett egyetemes rendet, és nyomában nem nőtt egyetemes öröm. Az élet elszáradt, megkövesedett, durva lett, nehéz, felőrlő, kínos, sötét. Mert „vannak erők, amelyek szellemi valóságokat realizálnak, ezek a lágyító, termékenyítő, szépítő erők; és vannak erők, amelyek kifosztanak, ezek a szárító, aszaló, kövesítő erők”. „A szellemi valóságokat realizáló erők befelé és felfelé állnak nyitva; a rabló erők kifelé és lefelé állnak nyitva.” Abban a percben, amikor az őskor határán az ember az atyai szellemet nem realizálta többé, hanem a természet rablója lett, befelé és felfelé lezárult, kifelé és lefelé kellett hogy megnyíljon. Tevékenységében már nem látott többé értelmet és célt; nem tudta, hogy az ember egyetlen feladata a földből paradicsomot teremteni. Elvesztette szellemét, elvesztette eszméit, elvesztette isteneit, elvesztette örömét, boldogságát, és ő maga elveszett a munkában, a külső dolgokban, a földet kifosztó hatalmi ösztönben, a természet kizsákmányolásában. A művelés már nem kultusz volt, hanem csupán kultúra.

 

Jegyzet

[1] [Forrás: Hamvas Béla: Scientia sacra. Az őskori emberiség szellemi hagymánya. 1. rész, 1. köt. III. könyv, 1. fej. 3. kiad. Budapest, 2006, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei. 8. köt./, 231–249. o. Az alcímek a mű Tartalomjegyzékéből származnak. – a szerk.]

 

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
Hamvas Béla - Őskori és újkori kultúra.pdf453.22 KB