Vallás és a környezeti válság – A környezeti válság vallási és spirituális dimenziói

Seyyed Hossein Nasr

 

Előadásom címéhez, „A környezeti válság spirituális és vallási dimenziói”, mind a „spirituális”, mind a „vallási” szavakat magam választottam.[1] Mégpedig szándékosan, mert a vallás, a religio szó manapság jellemző használatából pontosan a spirituális tényező marad ki. Azok az emberek, akik a vallásos átélés és a vallás valóságának mélyebb, benső dimenzióit keresik, új kifejezést is keresnek a vallás szó helyettesítésére. Szomorú, hogy így van, ám mindazonáltal tény. A spiritualitás szó jelenlegi értelmében – és nem a latin kifejezés értelmében, amelyből származik – modern fogalom. Kutatásaim során arra jutottam, hogy a ma használatos spiritualitás kifejezést a francia katolikus teológusok kezdték alkalmazni a 19. század közepén, majd innen vándorolt át az angol nyelvbe. A szó használatára, abban az értelemben, ahogy ma értjük, a 19. századnál korábban nem találhatunk példát.Manapság a „spiritualitás” sok ember számára a vallásnak éppen azon elemeit jelenti, amelyek feledésbe merültek Nyugaton, és amelyeket ennek következtében tévesen a vallástól elkülönült spiritualitással azonosítottak. Nézőpontom szerint, amely mindig is tradicionális volt, nem létezik spiritualitás vallás nélkül. Nem lehetséges a szellemmel összekapcsolódni anélkül, hogy ne lépnénk arra az ösvényre, amelyet Isten választott számunkra, és éppen ezt jelenti a vallás (religio). Nem csupán a célszerűség kedvéért használom tehát mindkét szót, hanem ama valóságnak a hangsúlyozása érdekében, amely mind a spiritualitást, mind a vallást felöleli – a mai értelmükben véve –, jóllehet tradicionális szempontból a vallás, a religio kifejezés is elegendő volna, hiszen teljes és eredeti értelmét tekintve tartalmazza mindazt, amit ma spiritualitás alatt értenek.

Fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy mi mindnyájan, akik ezen a bolygón élünk, hozzájárulunk természetes környezetünk elpusztításához, noha ennek a bolygó különböző részein más-más indokai lehetnek. A modern világban az uralkodó szemléletet követve pusztítják a környezetet, míg ahol a tradicionális világ maradványai még fennállnak, mindez közvetlen vagy közvetett módon az uralkodó világszemlélet ellenében történik, leggyakrabban külső kényszerítő erők vagy kísértések eredményeképpen. Sok helyütt elismételtem már eme igazságot, sokakat feldühítve ezzel, de a tény tény marad: amiben a kommunistán és szocialistán át a kapitalistáig, a hindun, a muszlimon át az ateistáig, a kereszténytől a sintó hívéig szinte mindenki részt vesz az emberi történelem jelen pillanatában, az nem más, mint hogy úgy él és ténykedik, hogy az a természetes környezet pusztítását eredményezi. Ennek a ténynek teljesen át kell hatnia a tudatunkat, miközben nem szabad elfeledkeznünk az indítékok és a kilátások különbségeiről az emberiség vallásos és szekularizált szektoraiban. Nyilvánvaló, hogy azok esetében, akik számára a vallás még mindig valóság, sokkal könnyebb a valláshoz és a természet vallásos szemléletéhez fordulni, hogy felfedezzék azokat a módokat és eszközöket, amelyek révén megoldás található a mindannyiunkat sújtó válságra.

*

Gyakran elfeledkezünk arról, hogy az emberek nagy többsége a világban még mindig a vallás törvényei szerint él. Mégis a legtöbb nyugati értelmiségi úgy gondol a környezettel kapcsolatos problémákra, mintha mindenki agnosztikus volna, egy Oxfordban, Cambridge-ben vagy a Harvardon kiművelt szekuláris filozófia követője, és így egy agnoszticizmuson alapuló, racionalista környezeti etika kidolgozásával kísérletezik, mintha ennek bármiféle jelentős hatása lenne a környezeti válságra. Fontos ténylegesen is szemügyre venni a világot, amiben élünk. Ha így teszünk, fel kell ismernünk, hogy a vallás valójában miért olyan jelentős a környezeti válság megértése és megoldása terén. Ne feledjük, ismétlem, hogy a világban az emberek nagy többsége vallásos elvek szerint él. A gyakran emlegetett statisztika, miszerint csak alig az emberiség fele él így, teljesen hamis, mert azt állítja, hogy a Nyugaton kívül van még egymilliárd-kétszázmillió ateista vagy nem vallásos kínai is. Ez egyáltalán nem igaz. A konfucianizmus nem filozófia, hanem egy rítuson alapuló vallás – erre még hamarosan visszatérünk. Az agnosztikusok és ateisták száma legfeljebb néhány száz millióra tehető, akik többnyire a nyugati világban szétszórtan élnek, hozzászámítva ehhez esetleg néhány ázsiai és afrikai nagyvárost is. De ez a csoport kisebbséget alkot a világon élő emberek viszonylatában. A más kontinenseken élők, továbbá Európában és Amerikában is elég sokan, lényegileg még mindig vallásos világban élnek. Jóllehet Nyugaton elveszett a természet vallásos szemlélete, még itt is létezik vallás, amit a legtöbb hétköznapi ember figyelembe vesz, és ilyen emberek a bolygó más részein sokkal nagyobb számban élnek. Ezért van az, hogy bármely szekuláris ideológia, amely megpróbálja helyettesíteni a vallást, egyúttal mindig megkísérli eljátszani a vallás szerepét. Ez történt a modern tudományosság ideológiájával Nyugaton, amelyet sokan „vallásként” fogadnak el. Ezért van az, hogy azok az emberek, akik tucatnyi árucikket próbálnak eladni a televíziókon keresztül, úgy tesznek, mintha „tudósok” – az „tekintély” ügynökei – volnának, akik mindig fehér köpenyt viselnek, nem pedig a tradicionális papok fekete palástját. Az új „papság” tagjaihoz hasonlónak akarnak látszani, és egy álvallás papságaként működnek. Egész vállalkozásukat úgy találták ki, hogy ne csupán szokványos tudománynak tűnjön, hanem olyasvalaminek, ami pótolja a vallást. Azon emberekkel, akik elfogadják ezt, valószínűleg elfogadtatható lesz egy tudományhoz kapcsolódó racionalista etika is, ám a világban az emberek nagy többsége még mindig figyel az autentikus vallásra. Következésképpen számukra semmiféle etika nem lesz hatásos, kivéve a vallási normákat.

Nyugaton a szcientizmus által befolyásolt filozófusok négyszáz esztendeje igyekeznek kialakítaniegy szekuláris etikát, és egészen biztosan számos ateista létezik, akiennek megfelelőenigen erkölcsös életet él. De milyen norma alapján tekinthetők ők erkölcsösnek? Nyugaton nincs ugyanis más alap, csak azok a normák, amiket a vallás csepegtet az emberek lényébe. Ha valaki meggyilkolja a szomszédját, ezt erkölcstelenségnek tartjuk. De miért erkölcstelen? Mi a baj ezzel? Az Afrikáról szóló természetfilmek azt mutatják, hogy az állatok folyton felfalják egymást. Ha csak állatok vagyunk, akkor mi rossz van abban, ha megöljük egymást? Az, hogy mindenki nemet mond egy ilyen tettre, pontosan azért történhet meg, mert bizonyos vallási értékek beoltódtak a modern Nyugat szekuláris atmoszférájába is, amely az úgynevezett szekuláris etikáról szónokol, holott ennek az etikának valójában szintén a vallásban gyökereznek az értékei.Mindenesetre semmilyen szekuláris etika nem szólíthat meg senkit kellő hitelességgel, csak azokat, akik elfogadják egy ilyesfajta etika filozófiai premisszáit.

Az igazság azonban továbbra is az, hogy a világban az emberek nagy többsége nem fogad el olyan etikát, amelynek nincs vallási megalapozottsága. A gyakorlat nyelvére fordítva ez azt jelenti, hogy ha egy vallási tekintély, teszem azt egy mulla vagy bráhmin Pakisztánban vagy Indiában elmegy egy faluba és azt mondja a lakóinak, hogy a sarí’a (iszlám törvény) vagy Manu törvénye szerint tilos kivágni ezt a fát, akkor számos ember elfogadja azt. Ám, ha a delhi-i vagy karacsi-i egyetemről érkezik egy diplomás kormánytisztviselő, és elmondja racionális, filozófiai és tudományos érvekre hivatkozva, hogy jobb nem kivágni ezt a fát, igen kevesen fogadják meg a tanácsát. Tehát praktikus szempontból is az egyetlen etika, amely a nagy többség számára a világ történelmének jelen pillanatában elfogadható, még mindig egy vallási erkölcstan. A környezeti válsággal mostanság szembesülő Nyugat bizonyos köreiben éppen a vallási etika iránt érezhető igen erős előítélet az, ami a krízis megoldását gátló legnagyobb akadályok egyikét jelenti.

*

Van egy második oka is annak, hogy a vallás miért olyan fontos a környezeti válság megoldásában. Több tényező kapcsolódik ide, de csak röviden összegezném ezeket. Mindannyian tudjuk, ha személyesen nem is érdeklődünk a környezeti válság metafizikai, spirituális és kozmológiai gyökerei iránt, mégis tudatában vagyunk ama ténynek, hogy külsőleg (azt nem mondom, hogy belsőleg is) a krízist az emberi szenvedélyekre, különösképpen a hamis szükségletek (amelyek igazából inkább vágyak) megteremtésével felerősített mohóságra apelláló modern gazdasági rendszer okozza és tartja fenn. Ez pedig szöges ellentétben áll azzal a nézettel, amelyet a vallások támogattak évezredeken át: a megelégedettség erényének gyakorlásával, azaz beérni azzal, amink van. A modern szemléletmód a sóvárság és a mohóság tüzének felszításán alapszik, igyekezvén megtenni minden lehetségest annak érdekében, hogy a lelket egyre jobban a világhoz kösse, fogyatékosságként tüntetve fel azt, ami a vallás számára mindig is erény volt, azaz bizonyos távolság és elkülönülés megtartását a világtól, avagy más szavakkal, bizonyos fokú aszkézist. Van egy híres német közmondás, „Nincs kultúra aszkézis nélkül”, és ez minden civilizációra igaz.

Nyugaton az emberiség történelmének első olyan korszakában élünk, amelyben – az ortodox, a katolikus vagy az anglikán szerzetesség néhány apró szigetét, illetve néhány, az önmegtartóztatást gyakorolni próbáló embert leszámítva – az aszketizmusra bűnként tekintenek, nem pedig erényként. Iskoláinkbannem tanítják meg számunkra ezt az erényt; ehelyett inkább jellemhibaként, téves vélekedésként merül fel, amely meggátol minket önmegvalósításunkban, mintha ez az „önmagunkság” pusztán a fizikai állapotunk kiterjesztése volna. Az önmegvalósítás ideája természetesen központi helyet foglal el a keleti tradíciókban és némely nyugati hagyományban is. Ám a lehető legrosszabb módon lealacsonyítják és meghamisítják, átalakítva a modern fogyasztói társadalom bázisává, amely legvirulensebb formájában Amerikában figyelhető meg – s jelenleg éppen Európát ostromolja, továbbá jó munkát végez Indiába, Kínába, Indonéziába stb. érve is (ezekben az országokban a következő évtized folyamán néhány milliárd újabb fogyasztó szomjazik majd olyan mesterséges dolgok után, amelyek nélkül tökéletesen megvoltaz elmúlt párezer esztendőben). S hogy ez mit tesz a Földünkkel, azt egyedül Isten tudja. Hiten és feltételezéseken túlmutat mindaz, ami történni fog, ha a jelenlegi trend tovább folytatódik. De mi zabolázhatja meg fokozatosan vagy akár azonnal a szenvedélyeket és kínokat? Semmi más, csak a vallás az emberek azon nagy többsége számára, akik hisznek Istenben és a túlvilágban, és még mindig félik evilági életük rossz cselekedeteinek következményeit. Ha elmondanák nekik, hogy a környezetszennyezés és a környezet elpusztítása teológiai értelemben vett bűn, kétszer is meggondolnák, mielőtt belemennének ilyesmibe. Az átlagos hívő számára Isten haragja és a túlvilági büntetéstől való rettegés a leghathatósabb erő a szenvedélyes lélek negatív tendenciával szemben. A Földön élő szinte valamennyi ember esetében – akik továbbra is szennyezik a levegőt és a vizet, és akiknek életmódja a természeti környezet pusztításával jár – mi más törhetné meg a szenvedélyek egyre gyarapodó hatalmát, ha nem a vallás? A vallások évezredek óta foglalkoznak a szenvedélyes egó, avagy a belső sárkány leküzdésével, hogy ezzel az oly sok hagyományban felbukkanó szimbólummal éljek. Mihály arkangyal tettének, midőn lándzsájával elpusztította a sárkányt, számos jelentése van, s ezek közül természetesen csupán egyik az, hogy egyedül a Szellem lándzsája képes megölni a sárkányt; vagy hogy amit a szufizmusban nafsz elnevezéssel illetnek, az a szenvedélyes, alacsonyabb lélek bennünk. Ritkán gondolunk ezekre a kérdésekre manapság. De hol van Mihály arkangyal a lándzsájával? Hogyan vethetünk véget annak, hogy az emberek többet és többet akarjanak maguknak, ha nem a Szellem hatalma által, mely a vallás révén hozzáférhető? És ha már egyszer felnyitottuk Pandóra vágyakkal teli szelencéjét, a dzsinnt miként űzzük vissza a palackjába? Pusztán racionális érvekkel hogyan leszünk képesek meggyőzni az embereket, hogy fogyasszanak kevesebbet, ne legyenek olyan kapzsik és mohók, és így tovább? Nincs olyan erő ma a világban a valláson kívül, amelynek hatalmában állna megtenni ezt, hacsak nem folyamodunk puszta fizikai kényszerhez és erőszakhoz.

Az emberek nagy többsége számára nincs más mód a bennünk lobogó szenvedélyek megfékezésére, melyeket elsősorban a vallásosság gyengülése szított fel, másodsorban pedig a korábbi értékek lecserélése egy olyan álvallásból fakadó összetákolt értékrendszerre, amelynek újdonsült istenei a „fejlődés” és a „haladás” bálványképei lettek. Az ilyen képzeteknek azonban nincs hatalmuk arra, hogy segítsenek szenvedélyeink kézben tartásában. Épp ellenkezőleg, csak tovább szítják e szenvedélyek lángját. Csupán a legutolsó generációt tekintve is tanúi lehetünk a világ felé irányuló tradicionális attitűdök egyre nagyobb mértékű lerombolásának. Különösen annak, amit arabul ridánaknevezünk, és amely a létállapotunkkal való megelégedettséget jelenti, egy olyan erényt, amely pontosan ellentéte a mohóság bűnének. Természetesen a muszlimokat már régóta kritizálja a Nyugat amiatt, hogy teljesen fatalisztikusan állnak az eseményekhez, és túlzottan elégedettek a sorsukkal. Ugyanezzel a tekintélyromboló szándékkal fordultak a hasonló keresztény értékek felé is. Ám ez mélységes félreértésből fakad. A Nyugat jelenlegi oktatási rendszerében ugyan hol figyelnek ezekre a tradicionális erényekre? Holott még pusztán empirikus, tudományos nézőpontból is komoly értékkel kellene bírniuk, hiszen általuk vált lehetővé, hogy az emberi lények évezredeken át a természetes környezet jelenleg éppen zajló elpusztítása nélküléljenek a világban. Ezek a hagyományos erények számtalan nemzedék számára lehetővé tették, hogy egyensúlyban éljenek a környezetükkel, ugyanakkor pedig úgy tekintettek rájuk, mint a lélek tökéletesítésének útjára, az emberi létezés teljességéhez vezető lépésekre. Ezen erények biztosították a környezettel való békés együttélés módját. Lehetővé tették annak megtapasztalását, mit is jelent embernek lenni és beteljesíteni sorsunkat itt a Földön, ami mindig szorosan együtt jár azzal, hogy az ember megpróbál hasonló erényeket a szívébe vésni.

*

A vallásnak a környezeti válság legmélyebb gyökeréig hatoló, a krízis megoldásában betöltött további sarkalatos és centrális szerepét sokkal nehezebb megérteni a modern gondolkodásmód keretei között. Ez a szerep a kozmikus harmónia megteremtésének eszközeiként értelmezett vallási rítusok, szertartások jelentőségéhez kapcsolódik. Ám ezen idea értelmetlen a modern gondolkodás kontextusában, ahol a rítusnak látszólag nincs semmiféle kapcsolata vagy összefüggése a fizikai valóság természetével és működésével. A modern világnézet a rítusokat legfeljebb olyan személyes, individuális, szubjektív elemekként értelmezi, amelyek boldogságot okoznak az individuumban, vagy valamilyen kapcsolatot alakítanak ki közte és Isten között. Ennyit legalábbis némely modern ember is elfogad. De hogyan teremthetnének kozmikus harmóniát a rítusok? A modern szcientista nézőpontból egy ilyen állításnak egyáltalán nincs értelme. Pedig ez nem badarság; sokkal inkább nagyon nehezen megfogható igazság, amelyet világosan ki kell fejeznünk és hangsúlyoznunk kell. A fizikai világ spirituális és vallási perspektíva szerint is összefüggésben áll Istennel a létezés síkjain keresztül, amelyek meghaladják magát a fizikai világot és amelyek a kozmikus hierarchia különféle szintjeit alkotják. A harmónia a természetben, vagy az ember összhangja a természettel lehetetlen a magasabb létállapotokkal való vertikális harmónia nélkül. Amint puszta anyagi létezőként fogjuk fel a természetet, még ha el is fogadjuk, hogy egy órásmesterként elképzelt Isten teremtette, el sem gondolhatnánk a valóságnak kevésbé megfelelő kozmikus összefüggést. Amint leválasztjuk közvetlen princípiumaitól – amelyek a valóság fizikai és szellemi, avagy angyali szintjei –, a természet máris elveszíti egyensúlyát, már ami a hozzá való viszonyunkat illeti.

Márpedig a rítusok a vallás szemszögéből tekintve Isten alkotásai. A rítus szót nem a szekuláris nézőpont szerint használom, mint amikor az ember felveszi talárját és elmegy egy tanévzáró ünnepségre, vagy egyéb emberek által rendezetteseményre, amelyet gyakran „rituálisnak”, ünnepélyesnek és szertartásosnak neveznek a mai közbeszédben. Szigorúan vallási értelemben alkalmazom. A rítusok minden tradicionális vallás szerint az Égből, a Mennyből szálltak alá. A rítus egy törvény kihirdetése, vagy inkább egy isteni prototípus újbóli életbeléptetése itt a Földön. Az ábrahámi vallások világában ezt úgy értik, hogy a rítusokat Isten feltárta a próféták előtt, ők pedig megtanították az embereknek. Krisztus utolsó vacsorájának „megismétlése” az eucharisztiában, vagy a muszlimok mindennapi imái – vajon honnan erednek? A szóban forgó vallások követői szerint a rítusokmind a Mennyből származnak. A hinduizmusban és a buddhizmusban ugyanez figyelhető meg. A különbségek a környezeti és a világnézeti eltérésekből fakadnak, de az alapok ugyanazok. Nincs olyan hindu rítus, amelyet valaki a Gangesz partján sétálgatva hirtelen ötlet folytán talált volna ki. A hinduk számára ezek isteni eredetűek. A muszlimok mindennapi imádsága, amelyről bizonyára mindannyian láttunk képeket, a Próféta által hagyományozódott a muszlimokra, Istentől kapott tanítások, parancsok alapján. Még a Próféta sem „csak úgy” kitalálta őket. Az eucharisztia „újból feleleveníti”, „újra jelenvalóvá teszi” az utolsó vacsorát, a kereszténység középponti rítusát, amelyet elsőként maga Krisztus celebrált.

Ezek a rítusok tehát, a Földön való újbóli életbeléptetésük erejénél fogva a valóság magasabb szintjeivel kapcsolják össze a földi létet. Egy rítus mindig a létezés vertikális tengelyével és ezáltal a természet princípiumaival is összeköt minket. Ez az igazság nem csupán azon ősi vallásokra érvényes, ahol bizonyos cselekményeket magában a természetben hajtanak végre – például az afrikai vagy az őshonos ausztrál kultuszokban, illetve az amerikai indiánok vallásainak esetében –, hanem az ábrahámi vallások világára, a hindu világra, valamint az iráni vallásokra is. Hogy sajátságos természeti alakzatokat, például egy fát, egy sziklát vagy barlangot, vagy valami hasonlót használnak fel, vagy pedig a rítusokhoz kapcsolódó szent és liturgikus művészet ember alkotta tárgyai közepette egy templomban, zsinagógában, mecsetben vagy hindu szentélyben történik a szertartás, az tulajdonképpen mindegy, nincs lényegi különbség. Ugyanarra az igazságra lelhetünk rá mindegyik esetben. Metafizikai nézőpontból egy rítus mindig újrateremti az egyensúlyt a kozmikus renddel.

A legmélyebb misztikus értelemben a természet szomjazik imáinkra, s ebben az értelemben olyanok vagyunk, mint egy ablak a természet épületén, amelyen át a szellemi világ fénye és levegője behatol és beáramlik a természeti világba. Amint az ablak átlátszatlanná válik, a természet háza elsötétül. Pontosan ez az, amit napjainkban tapasztalhatunk. Amint szívünket bezárjuk Isten előtt, sötétség kúszik a világ egészére. Ez természetesen igen nehezen magyarázható el egy agnosztikus felfogás számára. Ám praktikus, időszerű nézőpontból legalábbis megfontolásra érdemes azok számára is, akik nem veszik komolyan a rítusokat, azonban látják, mi történik a természettel az emberiség ama szektoraiban, ahol többé nem élnek a tradicionális rítusok.

Minden vallásos ember, aki bízik a rítusok hatóerejében és végrehajtja azokat, teljesen más szemmel tekint a természet érzékelhető világára és benne saját helyére, mint a környezeti válsághoz vezető szekularista nézőpont követői. Mindannyian olvashattunk vagy hallhattunk különféle vallási rítusokról és a természethez való viszonyukról, még a kevésbé ismert vallások esetében is. A rítusok és az érzékelhető világ közti közvetlen kapcsolatot illetően talán a legismertebb példa az amerikai indiánok esőtánca, amelyből a szkeptikusok gyakran gúnyt űznek. Néhány ember azonban igen komolyan veszi és elmegy az indiánok varázslójához, a sámánhoz, hogy segítségét kérje az eső meghozatalában. Természetesen a hivatalos tudomány kineveti az ilyesmit, ám ez nem számít, mivel az ilyen tudomány számára ismeretlen az ember és a kozmikus realitások között fennálló szümpatheia.

Ismerünk hasonló rítusokat szerte az iszlám világban, a hindu világban, a buddhisták világában és a tradicionális keresztény világban is. Azonban a modern nyugaton ezek mostanra többé-kevésbé elhomályosultak, noha nem tűntek el teljesen. Görögországban, ha elhagyjuk a nagyvárosokat, még láthatunk ilyeneket, az olasz falvakban pedig, ha a hírek földrengésről számolnak be, az emberek elkezdik recitálni János evangéliumát latinul, amit még mindig sokan betéve tudnak. A hívők ezeket a sorokat rituális értelemben kántálják, hogy az isteni kegyelemhez folyamodva segítsenek helyreállítani a harmóniát és egyensúlyt a természetben. Alig győzöm hangsúlyozni a vallás eme aspektusának jelentőségét, ugyanis az Istennel és a kozmikus hierarchia magasabb szintjeivel való összhang megléte nélkül lehetetlen egy emberi közösség számára a természettel békében együtt élni. Ha nincs meg ez a viszonyulás, a természet „valamivé” redukálódik, puszta dologgá, egy anyaghalommá, természetesen nem önmagában véve, hanem számunkra, és mindannyiunknak viselnünk kell az ilyesfajta szemléletmóddal együtt járó következményeket.

*

Azon felül, hogy erős erkölcsi alapot nyújt, a vallás legfontosabb szerepe a környezeti válság gyökereinek megértésében talán az (és itt különösen a vallás spirituális elemeit veszem számításba, mivel a vallás spirituális, metafizikai és ezoterikus dimenziói azok, amelyek hangsúlyozzák ezt a tényezőt), hogy a vallás széleskörű doktrínával bír azon világ természetét illetően, amelyben élünk. Azaz a vallás, amikor még szerves egész volt, nem pedig olyan csonka, mint manapság Nyugaton, nem csupán Istenre és az emberi állapotra vonatkozóan szolgált tanításokkal, hanem a világ természetét illetően is. Doktrína alatt pedig itt tudást (docta) értek, nem csupán véleményt, hanem valódi tudást, amelyet semmilyen módon nem érvénytelenítenek a világról szóló tudományos ismeretek. Minden vallás ellátja követőit az érzelmi és szentimentális területeket érintő tanításokon és az erkölcsös viselkedésre vonatkozó alapelveken túl tudással is, mégpedig a szó legmélyebb értelmében vett tudással, Istenről, az emberi állapotról és a természetről egyaránt. Nincs olyan jelentősebb vallás, amelynek integráns, szervesen hozzátartozó hagyománya ne biztosítana efféle tudást. Némely vallások az egyik tényezőt emelik ki, más vallások pedig egy másikat. Bizonyos vallások, mint például a konfucianizmus, nem beszélnek kozmogóniáról és eszkatológiáról, de terjedelmes kozmológiával rendelkeznek. Más vallásokra ennek éppen az ellenkezője igaz. De a tudás eme három típusának, azaz az Istenről avagy a legfőbb princípiumról, az emberi állapotról és a természetről szóló tudásnak léteznie kell minden szerves és ép vallásban.

Jelen körülmények között nem szükséges messzire tekintenünk ahhoz, hogy lássuk, mi történt a modern világban. A 17. századtól fokozatosan, elsőként Nyugaton, majd az utóbbi évtizedekben a világ más részeire is kiterjedően elutasították a természetről való religionális tudás érvényét és legitimitását. A legtöbb ember, aki tanulmányozza Eriugena vagy Aquinói Szent Tamás természettel kapcsolatos nézeteit, legfeljebb történészként teszi ezt. Nézeteiket a modern nyugati társadalom fő sodra azonban nem fogadja el többé a világra vonatkozó legitim tudásként. Ami elveszett, az a természet tanulmányozásának vallásos, nem pedig egyszerűen „költői” módja, ahogyan ezt a kifejezést manapság elcsépelt és természetesen egyáltalán nem pozitív értelmében használják. A valódi költészet magasztos üzenettel bír a természetet illetően is, egy üzenettel, amely általában maga is vallásos.Mindenesetre a modern társadalom különválasztja a természetről való tudást a vallástól, ahogyan a bölcsességet nyújtó költészettől is, a vallásos attitűdöt és a természetre vonatkozó ilyesfajta tudást pedig érzelgősséggé vagy „egyszerűen” költői érzékenységgé alacsonyítja.

A természetről szóló költemények csodálatos példáival találkozhatunk a 19. század Angliájának nagyszerű költészetében. A romantikus költők tényleg gyönyörű verseket írtak a természetről. De milyen hatásuk volt ezeknek az egyetemek fizika tanszékeire? Abszolúte semmilyen, pontosan azért, mert a 17. században az igen szövevényes (és hely hiányában most nem részletezett) folyamatok során kialakult tudomány fokozatosan kizárta saját világnézetéből a természetre vonatkozó tudás vallási vagy metafizikai formájának lehetőségét. Még a természet költői szemlélésének módját is kizárta, amennyiben az igényt támasztott akár a legcsekélyebb intellektuális következetességre is, és több kívánt lenni annál, amit némelyek „puszta költészetnek” neveznének. A modern tudomány erősen ragaszkodik ehhez a monopóliumához, még a mi pluralista korunkban is, ahol a tudományon kívül minden más relativizált. A posztmodernek rendszerint mindent dekonstruálnak, leépítenek, kivéve a modern tudományt, mert ha ezt megtennék, a modernizmus teljes világnézete összeomlana a posztmodernizmussal együtt. Létezik tehát egyfajta szcientifikus zártkörűség és monopolhelyzet, amelynek megteremtésében és elfogadásában ugyan nem mindenki, de a legtöbben részt vesznek a modern világban. ­Goethe, a páratlan német költő és egyúttal tudós, igen erősen tiltakozott a modern tudomány monopolisztikus követelései ellen. Voltak bizonyos tudósok, mint például Oswald, a neves kémikus, akik elutasították a szcientifista mechanizmust; és még sorolhatnánk másokat is. De ezek csupán a szabályt próbára tevő kivételek voltak, s a szabály bizony mégis az lett, hogy nem létezik másfajta tudás a természetről, csak amit tudományos ismeretnek neveznek. És amennyiben valaki azt állítja, hogy létezik egy religionális, a vallások által kinyilatkoztatott természetre vonatkozó tudás, erre rendszerint azt válaszolják, hogy az érzéseken, érzelmeken, vagyis más szavakkal, szubjektív tényezőkön alapszik. Ha például látunk egy repülő galambot és a Szent Szellemre gondolunk, a modern szemlélet szerint ez mindössze egy szubjektív összefüggés a galamb észlelése és saját érzelmeink között. Vagyis nincs a természet valóságának megfeleltethető objektivitás mindabban, amit az említett religionális tudás révén érzékelünk. Ezért lett még a szimbolizmus is szubjektivizált – azt állítják róla, hogy „pusztán” pszichológia, à la Jung. A szimbólumokat, melyeket a tradicionális ember a természet világában objektív létezőkként és a természet ontologikus valóságának részeként látott, az effajta gondolkodásmód elvetette és többé nem veszi komolyan a természetre vonatkozó religionális tudást.

Az elmúlt harminc év során, miközben érezhetővé vált a természet egyfajta holisztikusabb jellegű megközelítése iránti szomjúság, valami még rosszabb történt, mivel sem a mainstream vallás, sem a modern tudomány nem mutatott érdeklődést a természetre vonatkozó vallási és szimbolikus tudás és annak holisztikus felfogása iránt. A szomj oltására szánt víz beszivárgott a nyugati kultúra építményei alá és végül a New Age mozgalmak formájában tört fel, amelyek szinte mind roppantul érdeklődnek a kozmoszra vonatkozó tudomány iránt. Ám amit ők tudománynak neveznek, az valójában a New Age kozmoszra vonatkozó áltudománya. Ez egyáltalán nem autentikus tradicionális tudomány, mivel a kozmoszra vonatkozó tradicionális tudománynak mindig egy tradicionális vallási struktúrához kell kapcsolódnia. A New Age atmoszférájában a „kozmikus” szó igen nagy elterjedtségre tett szert, pontosan azért, mert hiányzik a kozmoszra vonatkozó hiteles vallási tudás a mai világból. A szomjat pedig valahogy oltani kell. Rendelkezésünkre állnak tehát a természetre vonatkozó hajdani nyugati ezoterikus tanítások előásott maradványai – rendszerint elferdítve – vagy a keleti vallásoktól és tanításaikból kölcsönvett elemek, szintén meghamisítva. Még Fritjof Capra híres és nagy hatású könyve, A fizika taója sem beszél valójában a hindu kozmológiáról vagy a kínai fizikáról, csupán megemlít bizonyos összevetéseket a modern fizika és némely hindu és taoista metafizikai idea között.

Bizonyos, hogy több mély összefüggés és egyezés található egyrészt a biológia, az asztronómia és a kvantummechanika, másrészt a természetre, a kozmoszra vonatkozó keleti doktrínák között. Én lennék az utolsó ember, aki kételkedne ebben. Ám a legtöbb esetben nem az általunk elgondolt mélyreható összevetés történik meg, hanem annak paródiája, rendszerint a természetre vonatkozó religionális tudás egyfajta népszerűsítő, divatos változata keveredik egy kis okkultizmussal vagy akár még létező kultuszok, esetleg szekták tanaival. Az Amerikában manapság tapasztalható nagy érdeklődésnek a sámánizmus illetve az amerikai indiánok hagyománya iránt (ami egyike a bizonyos mértékben még fennmaradt nagyszerű és szép ősi tradícióknak) és a hétvégenként megrendezett sámán-összejöveteleknek pontosan az az oka, hogy az ilyesfajta tanítások vonzerővel bírnak a természetről szóló spirituális és holisztikus jellegű tudás iránt fogékony emberekre, akik valami olyasmit keresnek, ami eltér a modern tudomány által nyújtott ismeretektől. Ez a jelenség napjaink egyik paradoxona, és semmilyen észrevehető módon nem segítette elő a környezeti válság megoldását. Sőt, inkább bizonyos felfordulást okozott a vallások terén, szakadást idézve elő a Nyugaton még fennálló mainstream vallási szervezetek – legyenek azok katolikusok, protestánsok vagy ortodoxok – illetve a pszeudo-mozgalmak és a New Age jelenség között, mely utóbbi ellen a hiteles vallások képviselői teljes joggal emelik fel szavukat. Az a tény, hogy ezek az álvallási mozgalmak módfelett környezetbarátnak mutatkoznak, noha meglehetősen hiábavalóan és eredménytelenül, sok embert arra késztetett a mainstream irányzatokból, hogy ellenezze azokat az álláspontokat is, amelyeket védenie kellene. Így állhatott elő a paradox helyzet napjaink Amerikájában, hogy a legkonzervatívabb keresztény csoportok a legkevésbé érdekeltek a környezeti kérdésekben. Ezt a jelenséget eredetileg ugyan nem a New Age vallások felemelkedése idézte elő, de kétségtelenül összefüggésben állnakés erősítik egymást.

Fordította: Umenhoffer István

 

Jegyzet

[1] [Megjelenés: William Chittick (szerk.): The essential Seyyed Hossein Nasr. Bloomington, 2007, World Wisdom. – a szerk.]

 

 

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
S. H. Nasr - Vallás és a környezeti válság.pdf469.97 KB