Assisi Szent Ferenc munkaéthosza és természethez való viszonya

Sophie Latour

 

Amennyiben ma szemügyre vesszük a munka általános krízisét, amely nem kizárólag a munkanélküliséget, hanem elsősorban talán a munkaéthosz eltűnését és a munka növekvő mértékű, többség általi elutasítottságát érinti, úgy arra a megállapításra jutunk, hogy égetően szükséges alaposan elgondolkoznunk a munka értelmén és értékén.[1]

Ahogy a jelenkorban a munkához viszonyulunk, az alighanem a közelmúlttal szembeni reakció. Abban az időben az emberi munkát egyrészt leértékelték, azaz túlságosan megterhelő, rosszul fizetett volt és az ember lealacsonyításához vezetett – eltekintve attól, hogy a gép beiktatása többnyire megfosztotta önnön értelmétől. Ugyanakkor ezzel egyidőben a munka túlértékelését is tapasztaljuk, amely elsősorban a kálvinista munkaéthosz Egyesült Államokban való elterjedésével áll összefüggésben. Hiszen Kálvin azt hirdette, hogy a munkából származó siker az isteni áldás biztosítéka, így az üdvösség záloga a túlvilági élethez. Ennek eredményeképpen generációkon keresztül – és nem csak Amerikában – mindent munkában mértek, a társadalmi felemelkedésben és jólétben az isteni jóakarat megerősítését látták. Sőt hamarosan már nem is annyira szorgalomról, mint inkább vagyonról és tekintélyről volt szó.

A múltbéli túlzások alapján a mai ember kissé korlátolt módon arra következtet, hogy az ember értéke és méltósága valósággal fordított arányban áll a teljesített munkával. A jelenleg uralkodó maxima tudvalevőleg így szól: egyre kevesebb munka, egyre több szabadidő. A jelenkori ember – a korábbi kálvinistákkal ellentétben – már nem hajlandó eltűrni, hogy a társadalmi siker a gazdagsággal együtt munkához legyen kötve. Ugyanakkor a sikerről és a gazdagságról nem kíván lemondani. Sőt, hangoztatja is ezekhez való jogát. Így hát a mai ember ellenáll a munka – mindegy, hogy kényszerű vagy szabadon választott – egész életre kiterjedő nyomásának – nem is beszélve a fiatalabb generáció azon tagjairól, akik egyenesen szembefordulnak azzal a világgal, amelyet a ráfordított munkával hoztak létre.

A józan emberi ész egyszerűen azt sugallja, hogy semmi jó nem származhat ilyen ellentmondásos, negatív beállítottságból. A témával most ismerkedő tanítvány számára azonban a bajt okozó munkanélküliség kétségkívül a munka általános kvantitatív és kvalitatív leértékelődése logikus következményének tűnik, amely mégis egyike a gazdasági válságunkat előidéző okoknak. Ahhoz, hogy korunk embere újra meglelje az örömöt az értelmes munkában, és ily módon emberibbé tudja alakítani sok tekintetben embertelenné vált világát, az emberi munkát végre minden valószínűség szerint az őt megillető helyen és igazságos módon kell értékelnünk és felfognunk.

Tán meglepődve tesszük fel a kérdést: Hát miért csak most? A keresztény Nyugat – a már említett kálvinista moráltól eltekintve – nem hozott volna létre valódi munkaéthoszt? Nyilván létrehozott, és itt éppen a munka valódi keresztény értékelésével foglalkozunk, mielőtt még a „radikális” Assisi Szent Ferencet kérdeznénk.

 

A tradicionális keresztény munkaéthosz

A történeti kereszténység – szemben a Kelettel és a nyugati antikvitással – igen hamar nagyra értékelte a munkát. A bencés rendszabály már a Krisztus utáni ötödik évszázadban bevezette a szerzetesi életbe. Azt a körülményt vette számításba, hogy a munka „az emberi adottságok és képességek körét szinte minden irányban kifejleszti, próbára teszi és tökéletesíti”. Továbbá, egyszer s mindenkorra rögzítette, hogy „a legkisebb dologban is a Teremtőt tiszteli, és minden létezőt a benne lakozó rendeltetésére fordítja.”[2] II. János Pál pápa hivatali idejének még meglehetősen korai szakaszában jelentette meg „Az emberi munkáról” című enciklikáját, amelyben ismét ezt a tradicionális keresztény munkaéthoszt ajánlotta modern világunk számára. Itt csupán arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam ennek alapjait és következményeit.

A kereszténységben a munka az ember szent feladataként jelenik meg, mégpedig a Teremtés könyve következő sora alapján: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá”, és az Úr ezt követő szavai alapján: „Szaporodjatok és sokasodjatok, népesítsétek be a Földet és vessétek uralmatok alá” (Ter 1,27–28). Ily módon a munkát végző ember méltóságát, a dolgokkal, az anyaggal, sőt az egész természettel szembeni fölényét hangsúlyozza. Az ember Isten képmásaként gondolkozó, akarattal és szabadsággal bíró alany, aki számára a természet mint tárgy rendelkezésre áll. Az emberi munka értelme, célja a matéria megnemesítése, valamint az ily módon rendelkezésére bocsátott földi javak használata, amelyek igazságos elosztásban – rendeltetésük szerint – mindenkit szolgálnak.

Amíg az ember részt vesz a Teremtő művében, a világot szent és igazságos módon kormányozza, addig a munka áldásnak mutatkozik. Azonban – amint a tanulmány elején is láttuk – a történelem során mindig fáradság és kényszer is tapad hozzá, ami ily módon arra a bibliai képre emlékeztet minket, amely a munkát az isteni átok következményeként állítja elénk. A munka ebben az „átokszerűen áldásos megbélyegezettségben” – ahogy a vallásfilozófus Leopold Ziegler (1881–1958) nevezte – olyan más közismert szavakkal (Völkerworte) osztozik, mint a „tabu” vagy a „sacer”. Egyszóval mindkettő: átok és áldás. Ez tény, egyszerűen bele kell törődnünk.

A munka által az életnek tehát emberibbé kell válnia, mivel valódi embertársi köteléket képez, és mivel az ember benne valósítja meg önmagát azáltal, hogy emberhez méltóbbá alakítja a Teremtő által reá bízott világot. E keresztény alapelvekből eredő végkövetkeztetést az alábbi szavakba önthetjük: az emberi munka elsősorban nem „birtoktöbbletre” (Mehrhaben), hanem „léttöbbletre” (Mehrsein) törekszik.[3] A tradicionális keresztény éthosszal a munka valóban egyetemes érvényű, szakrális értékelésben részesül. Mi történt tehát a modern világban, amiért ez a morál már nem állja meg a helyét?

Ehhez vegyük alaposan szemügyre ennek az éthosznak a történelemre, civilizációra és társadalomra vonatkozó következményeit. Azzal, hogy Krisztus alapvető értékkülönbséget tesz a szubjektum–ember és a tárgy–természet között, amely utóbbihoz az előbbit semmiféle szeretetkötelék nem fűzi – mint hasonlót a hasonlóhoz –, semmilyen akadálya nincs annak, hogy megtanulja tetszése szerint manipulálni, használni-kihasználni és uralni ezt az objektumot. Jelen indusztriális korunkban végül sikerült a természettől végérvényesen elszakadnunk. Az ember határozottan a természet fölé, ily módon kívülre helyezte magát. Ugyanakkor úgy tűnik, nem mindenki számára világos, hogy ez pontosan mit is jelent.

Az ember azáltal, hogy ragaszkodik a természet fölött gyakorolt hatalmához– ami munkaéthoszával a legszorosabb módon összefügg –, nemcsak a természettől, hanem embertársától is elszakad (következésképpen ez igazságtalanságokhoz, háborúkhoz stb. vezet), továbbá önmagától, vagyis saját benső világától, de végső soron teremtő Istenétől is. Előkészíti az élet általános elembertelenedését.

A technikai–indusztriális kultúra az ember mindazon tulajdonságait erősíti, amelyek a természet leigázásához és birtokba vételéhez segítik hozzá. Mint ismeretes az indusztriális piacon például nem létezik önzetlenség és érzékenység! Hol akadna a modern ember az embertársi kapcsolathoz szükséges szimpátiaerőkre, ha azokat egyszer önmagában megtagadta és a teljes felszámolásig elmenően visszafejlesztette? Az ember természet felett gyakorolt hatalmának akarása ily módon nemcsak a természethez való kapcsolatát, hanem az emberek közötti kötelékeket is alapjaiban meghamisítja. Odáig elmenően is, hogy a természet válik a viszály kiindulópontjává, mely végett az emberek az egész Földön harcba szállnak.

Az önmeghasonlás úgy következik be, hogy az emberi és a természeti szembeállításában az ember elveszíti lényének egyik fontos felét. Manapság mindenki hajlik arra, hogy egyéni tudatával és szabadságával azonosítsa önmagát, miközben hatalmasabbnak gondolja magát természeti lényegénél, és már semmit sem akar tudni saját gyökereiről, mindarról, ami benne természeti és kényszerű. Úgy viselkedik, mintha nem is rendelkezne természeti gyökerekkel. Azonban a természet nemcsak magunk előtt és önmagunkon kívül látható, hiszen bennünk él. Szétválaszthatatlan módon egyetlen lélekből és testből, szabadságból és kényszerből állunk. Az ember hatalmi komplexusa útjában áll annak, hogy békés viszonyban legyen a saját Egésszel. Hiszen kizárólag az általa manapság letagadott természeti gyökerei révén juthat vissza önnön eredetéhez. Képes arra, hogy összhangban érezze magát az élet többi részével, és hozzáférést biztosít magának a Szent forrásához.

Ezenkívül a hatalomban tudvalevően benne lakozik az erőszak kísértése: manapság valóban erőszakot követnek el a természettel szemben, s ezáltal egyszersmind profanizálják azt. Úgy tűnik, mintha az ember bitorolni akarná a teremtői hatalmat. Már nem elég neki az Úr képére való hasonlatosság (Ebenbildlichkeit), az a szándéka, hogy ő maga [mint egyén – a szerk.] legyen a Mindenható. Saját szándéka és kedve szerint akarja a természetet újraformálni, és uralkodni akar minden élet felett. Manapság valódi ellenérzés alakult ki az ember teremtmény, vagyis „teremtett” voltával, saját létével és Istenével szemben.

Most már világossá kellett váljon számunkra – az előbbi fejtegetések vázlatossága ellenére –, milyen döntő szerepe van az ember munkához való viszonyának individuális és társadalmi ön- illetve világmegvalósítása szempontjából. A téma hangsúlyozásának ama módja, ahogy a történeti kereszténység munkaéthosza teszi, bizonyára civilizációnk kibontakozásának egyik meghatározó tényezője, beleértve annak minden mellékhatását. Ebből következően nem bújhatunk ki azon kérdés alól, hogy vajon ennek hangsúlyozása az egyetlen lehetséges vagy a legmegfelelőbb mód-e. Így tehát végül itt az ideje, hogy Assisi Szent Ferenchez forduljunk, és közelebbről is szemügyre vegyük „bolondságát” – Isten bolondjának nevezte magát –, ennek kapcsán úgy tűnik, az ész – amely fennen hangoztatja önnön mindenhatóságát – mégis csak kudarcot vallott.

 

Egy ökumenikus munkaéthosz

Azzal Szent Ferenc is egyetért, hogy az ember méltósága abban rejlik, hogy képes munkájával, a világra gyakorolt hatásával emberibbé formálni azt. Ő is az ember magáról való lemondását látja a munkában. Ugyanakkor Szent Ferenc kitűnik azzal, hogy Jézus tanítását – mint ismeretes – szó szerint értette és valósította meg. Hogyan történt ez?

Habár az Evangélium tulajdonképpen nem fejtett ki erkölcsi tanítást a munkáról, de Krisztus maga életének első felében ácsként dolgozott, és a szorgalmas munka ellenére mint legfőbb jót dicsérte a szegénységet. Később életszabályként arra utasítja tanítványait: „Övetekbe ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt. Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot. A munkás ugyanis megérdemli a bérét” (Mt 10,9–10). E szavak vezették Szent Ferencet, amikor megfogalmazta szerzetesi reguláját.

Hallgassuk meg hát őt, amikor a munkáról nyilatkozik itt: „Azoknak a testvéreknek, akiket az Úr a munka kegyelmében részesített, hűségesen és engedelmesen kell dolgozniuk, mégpedig oly módon, hogy a restség – mely ellentétes a lélekkel – kizárásával együtt nem olthatják ki a szent könyörgés és engedelmesség szellemét, amelyet az idő hátralévő részében szolgálniuk kell. Ami pedig valójában a munka nekik és testvéreknek járó fizetségét illeti, csupán a testi szükségletet fogadhatják el, az ércpénzre és pénzre való tekintet nélkül, és ezt alázatos odaadással kell tenniük, ahogy az Isten szolgájához és a legszentebb szegénység követőjéhez illik.” Vagy végrendeletében: „Én magam viszont saját kezeimmel dolgoztam és szeretnék dolgozni. És valamennyi testvéremtől is határozottan kérem, hogy az emberi méltóságtól (honestas) elválaszthatatlan szorgalommal dolgozzanak. Akik erre viszont nem képesek, azok sajátítsák el azt, és nem azon vágy kedvéért, hogy elnyerjék a munka fizetségét, hanem a példa és a restség elkerülése végett. Ha pedig nem kapunk fizetséget, térjük vissza az Úr asztalához, oly módon, hogy házról házra alamizsnáért könyörgünk”.

A munka iránti kötelesség félreérthetetlen módon visszhangzik rendelkezéseiben. Még pontosabban: ezekben úgyszólván „fizetetlen” munkára kötelezettek a kisebb testvérek [fratres minores, vagyis minoriták – a Szent Ferenc Rend egyik ága – a ford.]. Az emberi munka megfizethetetlenségének elve a franciskánus munkaszemlélet lényegét képezi. Ez különbözteti meg a hagyományos történeti keresztény munkafelfogástól. De most nézzük meg ennek a páratlan tanításnak a következményeit.

Mindenekelőtt kiemeli a munka méltóságát: a munkát épp oly kevéssé lehet adni-venni, mint magát az embert. Szent Ferenc is a dolgok mértékének, minden értékítélet és érték mércéjének tekinti az embert. Azaz az embernek önmagához méltón kell viselkednie, és óvakodnia kell attól, hogy áruvá tegye személyiségében rejlő képességeit. A szent számára pontosan annyiban vész el a munka erkölcsi értéke, hogy a gazdasági fizetség annak motorjává válik. Ahhoz azonban, hogy az emberi munka teljes mértékben megőrizze méltóságát, „minden társadalmi egységnek vagy csoportnak, amelynek javára egy bizonyos munkát végeznek, az adott munkát végző ember számára a teljes jószágkészlet az élethez szükséges részét” biztosítania kellene.[4] Ilyeténképpen az emberhez méltó bérezés, amelyre a társadalomnak kötelezettséget kellene vállalnia, többé nem a munkafolyamaton és a munkateljesítményen alapulna – mint a materialisztikus ökonomizmus axiómája szerint, amely a munkát az előállított áru függő változójának tekinti –, hanem a méltányosság és az igazságosság követelményei szerint lenne szabályozott.[5] Ebben megtaláljuk a munka megfizethetetlenségéről szóló tanítás gyakorlati alkalmazását mai társadalmunk számára. Ez a tanítás ugyanis nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a munka egyáltalán nem méltó a bérezésre.

Másodsorban, Assisi Szent Ferenc számára a munka megfizethetetlenségének elve a szegénység evangéliumi eszményként való megvalósításának útja.[6] A kisebb testvérek azáltal, hogy munkájuk kizárólag a testi szükségletet fedezi, és még azt sem teljes biztonsággal, mindenképp megfelelnek azon kívánságuknak, hogy szegények legyenek és szegények maradjanak. Ez a szegénység nem „a gazdasági igénytelenségben, nem is a gazdasági szűkölködésben, hanem – amint láttuk – a dolgozó embernek az árucseréből és annak embertelen-emberalatti törvényeiből adódó szükségszerűségek alól való felszabadításában illetve feloldozódásában rejlik”.[7] Ezért semmiképpen sem téveszthetjük össze ezt „a szokásos »szegény« és »gazdag« szavainkkal kapcsolatos” gazdasági renddel.[8] Ez sokkal inkább egy olyan benső készenlét, lelkiállapot, amely érthető módon egybeesik a dologszerűségtől illetve a tulajdontól való teljes függetlenséggel.[9] Egy ilyen értelemben felfogott szegénység – amelynek célja a megváltás – az emberiség egyik ősi eszménye. Az emberi lét magasabb szintjére törekvő emberek minden időben tudták, hogy „a javak személyes felhasználásának és fogyasztásának bármilyen növekedése csupán fokozza a lélek világtól való függőségét, ennélfogva csökkenti a lélek függetlenségét, szabadságát és önmagával való megelégedettségét.”[10] A munka megfizethetetlensége ennélfogva biztosítéka annak, hogy az ember elnyerje magasabb céljaihoz szükséges benső szabadságát.

Mindazonáltal a szabadon vállalt szegénység – Szent Ferenc a szegénységről mint hitveséről beszélt – nemcsak felszabadulás, hanem egyszersmind azon szándék kifejeződése, hogy szeretetből osztozzon a legszegényebbek, vagyis a kitaszítottak, a megvetettek és az elhagyatottak sorsában. A szegénység felszabadítja az embert a szeretetért, illetve ebből a szeretetből fakad. Amikor Szent Ferenc a biztos fizetség nélküli munkára szólítja fel kisebb testvéreit, azt is értésükre adja, hogy a bér helyett a szeretet legyen a mozgatórugója. A munka ily módon átalakul szeretetszolgálattá, ami nem más, mint a megfizethetetlenségének elvéből fakadó harmadik következmény. A szeretetszolgálat vagy – amennyiben a szeretet szó zavaró lenne – egyszerűbben szólva az önkéntes szolgálat kiválik a megszokott, merőben gazdasági munka köréből, amely minden melengető embertársi kapcsolatot kiiktatott, és – amint az élőlények között lennie kell – valódi kölcsönösségen alapuló kapcsolatot létesít. Vagyis „bárki nyilvánítja meg éppen a szeretetszolgálatot, annak sikerült kibújnia a merő dologszerűség köréből. […] Emberként nem úgy viszonyul a másikhoz, mint pusztán dologhoz és dologszerűséghez, hanem mint embertárshoz és társteremtményhez, mint élet az élethez, mint Én Tehozzád és Tihozzátok”.[11] A szeretetszolgálat révén megtanul az ember felebarátjával kapcsolatba lépni.

Az elmúlt évszázadok során egészen bizonyosan számos visszaélés történt a szolgálat fogalma és valósága tekintetében. Voltak, akik úgy hitték, hogy azért születtek a világra, hogy őket kiszolgálják, miközben másokra kényszeríthetik a szolgálatot. Ennek ellenére nem szabad elfelejtenünk, hogy a középkori rendi társadalom fogalmának örök igazsága és érvénye éppen abban rejlik, hogy a szolgálaton, a fidesen alapult. A kölcsönös szolgálat képezte a szociális struktúra gerincét. A francia forradalommal a modern világ kezdett megszabadulni a szolgálati kényszertől. Manapság bárki, akinek egy másik embert kell szolgálni lealacsonyodottnak és kizsákmányoltnak érzi magát, felhatalmazottnak arra, hogy a kiszolgált személyt gyűlölje. Szent Ferenc éppen arra int bennünket, hogy szolgálatra való készségünk folytán jöhet létre egy emberibb világ. Itt az ideje, hogy mindannyian felismerjük valódi rendeltetésünket és Krisztussal együtt önként valljuk: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak” (Mk 10,45 nyomán). Csak miután ez teljesült, válik a munka valóban – áldása szerint – földi szakramentummá, mely az emberiséget közösséggé formálja. Miként és mivelhogy létezik „egy kegyelem, mely az embereket kölcsönös segítő eggyé válásés együttműködés révén közösséggé formálja, annak céljából, hogy létrehozza mindazt, ami fajunk számára szükséges”,[12] úgy „a teljesen eldologiasított, egyszersmind lélektelen és lélektelenítő munkafolyamat újraemberiesítésének (Wiedervermenschlichung)” művét is egyedül az isteni szellem és a szeretet szelleme képes véghez vinni. Amennyiben a munka világán belül komolyan meg akarjuk valósítani az emberi testvériség gondolatát – amely nem merül ki a puszta szolidaritásban –, akkor Szent Ferenc példáját követve újra fel kell fedeznünk és gyakorolnunk kell az önzetlen szeretetszolgálatot.

A munka megfizethetetlenségére és önzetlenségére vonatkozóan végül a franciskánus regula negyedik következménye képezi annak fénypontját. A franciskánus munkaéthosz végső értelme abban rejlik, hogy még nehéz és alantas munkát is lehet játékként végezni. Ez kissé különösen hangzik számunkra, mivel már nemigen tudjuk, hogy mit jelent játszani, hiszen az általunk űzött foglalkozásokat szinte mindig célszerűség jellemzi. Nekem azonban úgy tűnik, mindenekelőtt elfelejtettük, hogy miben rejlik a játék nagysága. Ebben a kérdésben a Szentírás tanulmányozása segítséget nyújtana számunkra. A Példabeszédek Könyvében (8,30) a Szent Bölcsesség leírja a teremtés történetét és befejezésül így szól: „Ott voltam mint kedves gyermek Isten mellett. Nap mint nap megörvendeztettem, és mindig ott játszottam a színe előtt”.[13] Ferenc valószínűleg e gondolat által vezérelve élte életét. Valamennyi életrajzírója hangsúlyozza, milyen központi helyet foglalt el életében a játék, amiről voltaképpen valódi gyermeki lelkülete is tanúskodik. Továbbá, bizonyára tudatában volt annak, hogy a bűnbeesés előtt az első Ádám megbízatása nem a munkára szólt. A Teremtő Isten társteremtője volt. Az volt a feladata, hogy a számára kinyilatkoztatott egyetemes nyelv birtokában megfelelő módon nevezze meg és ily módon megismerje a világ dolgait. A munka csupán a bűnbeesés következményeként adódott, és „olyan alkotás segédeszköze és pótléka, amely azonos értelemmel bír a teremtéssel”.[14] Hiszen – ezt hallottuk a Szentháromság egyik személye, a Szent Bölcsesség szájából – teremteni annyi, mint játszani.

Az, hogy Szent Ferenc munkaéthosza a munka játékként való felfogásában csúcsosodik ki, úgy hangzik, mint valami paradoxon. De most ez is világossá vált számunkra: tudniillik a játékban nyilatkozik meg minden munkateljesítmény legmagasabb értéke: önzetlenség, szabadság, teremtőerő. Nyilvánvaló, hogy „a mai világban teljesítendő munka keménysége és szigora soha többé nem alakítható vissza derűs játékká.”[15] Azonban számomra elejétől fogva úgy tűnik, hogy Szent Ferencnek nem annyira az volt a szándéka, hogy magas aszketikus ideáljának szigorú követésére szólítson bennünket, hanem sokkal inkább, hogy gyermeki lelkületével feltárja előttünk emberlétünk alap- és kulcsértékeit.

Mármost emlékezzünk: a tradicionális keresztény munkaéthosz összegzett eredménye úgy hangzott, hogy az emberi munkának nemcsak birtoktöbbletet (Mehrhaben), hanem léttöbbletet (Mehrsein) is elő kell idéznie. Szent Ferenc ennél lényegesen továbblép. Nem törődik a realizmussal, hanem csupán az elkötelezett keresztényekhez fordul, akik nem riadnak vissza Uruk szigorú követésétől, de eközben mindannyiónknak intést ad, amely felett nem hunyhatunk szemet: a léttöbblethez vezető legjobb út a birtokfogyás (Wenigerhaben). Valóban, ha nyitottak lennénk üzenetére, micsoda forradalom lenne ez gondolkozás- és életmódunk számára. A birtoktöbblet iránti általunk jogosnak ítélt vágy ily módon kétségessé válik. Amit számunkra Szent Ferenc üzen, egyszerű és világos, hogy féktelen jóléti igényeink, sőt egyoldalúan fogyasztásorientált világunk szigorúan véve antievangélikus, keresztényellenes. Ezen bizony érdemes elgondolkozni![16]

 

Végszó

Nekem úgy tűnik, hogy a franciskánus munkaéthosz legtalálóbban az ökumenikus szóval jellemezhető. Azonban mit jelent ez?

Ferenc azzal, hogy megszabadult a bírvágytól és szolgálatkész felebarátnak tekintette magát, az egyetemes testvériesülés biztos útjára lépett. A tulajdonról való lemondás nem csak a pénzre korlátozódott, amelytől valósággal undorodott, nem csupán a fogyasztási javakra: ruháit atyja lábai elé hajítja és mezítelenül állt Assisi piacterén, amikor kimondta a végleges igent hitvesének, a Szegénységnek. Hiszen lemondása minden természeti kincsre és földi jószágra kiterjedt. Alázatos szolgálatkészsége odáig ment, hogy nemcsak embertestvéreivel szemben, hanem minden teremtménnyel, még az élettelenekkel szemben is megnyilvánult. Tudvalevőleg legendák szólnak a természettel való egybefonódásáról, és ezen a többség ma legszívesebben megértően mosolyogna. Először is ritkán fordul elő, hogy helyesen megértenék azt. És ő mégis komolyan gondolta. Számára ez elválaszthatatlan volt az Evangélium feltétlen követésétől. Ferenc úgy értelmezte a Szentírást, hogy nemcsak az embert kell szolgálnunk, hanem a természet is megérdemli az ember szolgálatát, szerető, alázatos gondoskodását. Ferenc munkaéthosza nem választható szét a természethez, a teremtéshez való beállítottságától.

Világérzülete, világmegszentelése három élményen alapszik. A világban észreveszi Isten egyetemes atyaságát. Ezenkívül legmélyebb lelkierejével spontán módon mindenben részt vesz, ami él és létezik, s végül ebben és ezen csodálatos részvételben nyilatkozik meg számára minden élő, minden létező értéke mint a teremtő szeretet megnyilatkozása. Minden létező az eredendő életimpulzust közvetíti számára. Amikor Ferenc minden teremtményt testvéreként, vagyis közvetlenül vérrokonaként ismer el, akkor ez a világ iránti jámborságában gyökerezik. Számára nem létezik az objektumok és a szubjektumok, az anyag és a szellem különálló világa, csupán egy egységes szent teremtés, ahol az ember és a természet – a külső és benső természet egyaránt – egymást kiegészítve összhangban áll egymással.

Ez egyszersmind magában foglalja, hogy Ferenc eleve nem azonosította magát lényének felszínes tudati, akarati részével. Alázatossága egy benső eloldozottságban rejlik, amelynek köszönhetően felemeli magát saját Egészébe, úgy legnemesebb törekvésébe, mint legmélyebb és legkevésbé tudatos kozmikus és pszichikus gyökereibe. Szegénysége is ebben rejlik egyébként, amelyet nem csupán a tulajdonról való lemondásként, hanem mindenekelőtt egy univerzális közösségi érzésként, egy határtalan befogadó és odaadó készségként kell felfognunk.

Az sem véletlen, hogy Ferenc nevezetes Naphimnusza a megbocsátás és a halállal szembeni kiengesztelődés dicséretében, más szóval az embertársaival és egész létével kiengesztelődött ember dicséretében csúcsosodik ki. Végül is dicshimnuszának vallási tanulsága: a lélek egyedül a természet dolgain át vezető alázatos úton, a megbocsátás és a béke egyetemes akaratának való odaadásban képes arra, hogy valóban találkozzon Istennel.

Most vonjuk le a franciskánus munkaéthosszal kapcsolatos vizsgálódásunk végkövetkeztetését annak minden konzekvenciájával együtt! Az emberiség mai válságából indultunk ki, amelynek különösen akut momentuma a munka és a gazdaság válsága, ám minden bizonnyal nem merül ki ebben. Gondoljunk a kriminalitásra, a neurózis és egyensúlyzavar számtalan fajtájára. Nekünk Szent Ferenc azt tanítja, hogy ezt a válságot úgy tudjuk megoldani – vagyis az életet újraemberiesíteni –, hogy előbb üdvös és megszentelő módon viszonyulunk az élethez, sőt valamennyi élőlényhez. Továbbá azt is tanítja nekünk, hogy az igazi erő és méltóság – Prométheusz példájából kiindulva – nem a természet despotikus megerőszakolásában és elnyomásában rejlik, hanem a felelősségtudatos teremtmény hozzájárulásában a teremtés művéhez, amelyben részt vesz minden, ami él. Végül a munkához kapcsolt emberré válás példáját szolgáltatja életével, amelynek hajtóereje egy univerzális, ökumenikus szeretet, amely a világ, az embertárs és a természet iránti felelősségteljes szolgálatban valósul meg.

Fordította: Berkó Dániel

 

Jegyzetek

[1] [Forrás: Zeitschrift für Ganzheitsforschung, (Bécs) XXX. évf. 1986. 2. sz. 63–72. o. – a szerk.]

[2] Leopold Ziegler: Zwischen Mensch und Wirtschaft. Darmstadt, 1927, 218–219. o. [A mű reprint kiadása: Würzburg, 2001, Königshausen & Neumann. – a ford.]

[3] [Szeretnénk felhívni a figyelmet itt a tulajdonnal, a birtoklással kapcsolatos más megközelítési lehetőségre. Lásd jelen kötetben Horváth Róbert „Tradíció és ökológia” című írását. „Amennyiben jól ismernénk olyan tulajdonformákat, amelyek a magántulajdonhoz képest kevésbé kompromittálódnak a közönséges énség által, úgy a tulajdon – és különösen a birtoklás (sajátlás) – fontos és alapvető szellemi fogalom lehetne.” „[…] a modern világ materialista bírvágya csakis úgy haladható meg, ha túltesszük magunkat egyfelől a pusztán elvi tulajdonokon […], másrészt pedig mindazon, amikor is valami individuális szinten nem »enyém« […]. Az például, hogy individuális szinten valami nem enyém, nem jelenti azt, hogy vonatkozásában abszolúte lemondónak kellene lenni.”Uő: A tulajdon transzformációja és a társadalom életébe vitt fény Othmar Spann életművében. Pannon Front, (III. évf. 4. sz.) 12. sz. 1997. december, 24–28. o. Vagyis a „birtoktöbblet” és a „léttöblet” között ezen esetekben nincs ellentét. – a ford.].

[4] Leopold Ziegler: Gestaltwandel der Götter. Darmstadt, 1922, 346. o.

[5] [Vö. A. K. Coomaraswamy: Mi a civilizáció? A jelen kötetben. – a szerk.]

[6] [Vö. Meister Eckhart: Az igaz szegénységről, illetve A cselekvő és szemlélődő életről. In Meister Eckhart: Tizenöt német beszéd. Pomáz, 2000, Kráter Műhely Egyesület. – a szerk.]

[7] Leopold Ziegler: I. m. 347. o.

[8 ]Uo. 330. o.

[9] [Vö. a 3. jegyzettel. – a ford.]

[10] Leopold Ziegler: I. m. 332–333. o.

[11] Leopold Ziegler: Von Platons Staatheit zum Christlichen Staat. Olten, 1948, 211. o.

[12] Leopold Ziegler: Spätlese eigener Hand. München, 1953, 27. o.

[13] [Károli Gáspár fordításban: „Mellette valék mint kézmíves, és gyönyörűsége valék mindennap, játszva ő előtte minden időben.” Vö. a 16. jegyzettel. – a ford.]

[14] Leopold Ziegler: Von Platons Staatheit zum Christilichen Staat. I. m. 214. o.

[15] Leopold Ziegler: Spätlese eigener Hand. I. m. 27. o.

[16] [A munka modern és tradicionális értelmezésével kapcsolatban lásd még A. K. Coomaraswamy: Keresztény és keleti művészetfilozófia (Budapest, 2000, Arcticus Kiadó), illetve Johannes Tauler: A hazatérés útjelzői (Budapest, 2002, Paulus–Hungarus Kairosz Kiadó, 328–338. o.) 22. Szentbeszéd: „A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz (1Kor12,4). – Ahogy a test minden egyes részének megvan a maga szerepe, éppúgy a keresztény világban is megvan mindenkinek a reá szabott feladata – de ez senki számára nem képezhet akadályt Isten felé vezető útján, mert sosem maga a munka az akadály, hanem a munkához való rossz hozzáállás: az, hogy az ember munkálkodása közepette nem egyedül Istent tartja szem előtt.” Továbbá Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen.Különösen a XV., „Részesedés a tudományokban és művészetekben (A rabszolgaság)” című fejezetet (Budapest–Nyíregyháza, 1997, Kötet Kiadó, 135–145. o.) és Uő: Emberek és romok.VI., „A munka. A gazdaság démonisága” című részt (Budapest, 2005, Nemzetek Európája Kiadó, 89–105. o.). Lásd még René Guénon: A „munka dicsőítése”. In Uő: Beavatás és spirituális megvalósítás (Debrecen, 2006, Kvintesszencia Kiadó, 62–66. o.): „Ebben a vonatkozásban figyelembe lehet venni, amit Arisztotelész mondott az egyes létezőknek »megfelelő cselekvés« végrehajtásáról, ami alatt két dolog értendő: egyrészt a saját természettel összhangban lévő cselekvés végzése, másrészt – ezen cselekvés közvetlen következményeként – a saját természetben foglalt lehetőségek »potencialitásból« »aktualitásba« való emelése. Más szóval ahhoz, hogy bármilyen munka az legyen, aminek lennie kellene, mindenekfelett összhangban kell lennie az ember valódi értelemben vett »elhivatottságával«; és amikor így állnak a dolgok, az ebből törvényesen nyert anyagi haszon csak teljesen másodlagos és esetleges – sőt jóformán jelentéktelen – cél a magasabb célhoz képest, ami az emberi lény természetének kibontakoztatása és mintegy »aktusban« való beteljesítse. (…) A munkát nem dicsőítik üres szólamok, amelyeknek semmi elfogadható értelmük nincs; ám a munka maga »megdicsőül«, azaz »transzformálódik«, amikor ahelyett, hogy merő profán cselekvés lenne, tudatos és effektív együttműködést képez »a Világegyetem Nagy Építőmestere« tervének megvalósításában.” (Bencze Tamás fordítása) Mindezek mellett sokoldalúan – és részben Ziegler művére támaszkodva – dolgozza fel a témát Kisléghi Nagy Dénes Az emberi munka bölcseletében (Budapest, 1930, Gergely /Közgazdasági Könyvtár, X. köt./). – a szerk.]

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
Sophie Latour - Assisi Szent Ferenc munkaéthosza.pdf482.92 KB